Sir David Attenborough a múlt héten ünnepelte 92. születésnapját. A világ legismertebb természetfilmese a munkáiban megismert közvetlenséggel fogadta a Heti Válasz munkatársát 2013 decemberében richmondi otthonában, s beszélt a magyar olvasóknak a túlnépesedésről, a környezetvédelemről és az akkori legújabb, háromdimenziós alkotásairól.

– Bár a Föld rengeteg sarkát megjárta, Richmond önnek a világ közepe. Miért?

– Szeretek a dzsungelbe menni, de nem élnék ott. Állatokat megfigyelni is érdekes, de három hónap a maximum, amit távol töltök. Annyi épp elég a rossz ételből. Szeretek a családomhoz visszatérni, és elgondolkozni azon, amit láttam. Szeretem mindazt, amit egy civilizált város nyújt – ráadásul Londonban van a világ egyik legjobb Természettudományi Múzeuma. Richmond a legnagyobb zöldövezet az angol fővárosban, a világ első füvészkertjével. Innen nem messze van VIII. Henrik hajdani vadászmezeje, az alján a Temzével. Itt az ember kapcsolatban maradhat a természettel.

– Délnyugat-Kína erdei, Közép-Ázsia, Tibet, Mongólia. Pár éve ezekről a helyekről mondta, hogy még nem járt ott. Megvalósult közben valamelyik?

– Nyugat-Tibetbe sikerült eljutnom. Nagyon szeretnék Közép-Mongóliába, a Góbiba is elmenni, ami tele van csodálatos kövületekkel, de a BBC elvárja, hogy élő állatokról készítsek műsorokat, és abból kevés van ott.

– Magyarországon egyszer járt, amikor az Élet az aljnövényzet közt című sorozatában a tiszavirágzást mutatta be.

– Kétszer, mert az Esterházy-kastélyban is voltam egy koncerten. Szégyellem, hogy Európát kevésbé ismerem, mint Ázsiát vagy Afrikát. De ez azt is jelenti, hogy olyan örömteli tervezgetés előtt állok, mint hogy miként fedezzem fel az európai művészetet a képtárakban és hangversenyeken.

– Igaz, hogy jövőre újra Borneóra megy forgatni, hogy bemutassa a repülés evolúcióját?

– Nem csak ott forgatok a témáról. Épp most jöttem vissza Rómából, ahol nagy madárrajok vannak. A seregélyek akár ötszázezren is együtt repülnek, és nem értjük, hogyan tudják ezt koordinálni. A 3D-s dokumentumfilmben először a rovarokat vizsgáljuk, majd azt, hogyan váltak madárrá a hüllők, és kezdtek repülni a dinoszauruszok, az emlősök.

– Filmforgatás és könyvírás. Előbbit kiegészíti az utóbbi?

– Igen, de jobban szeretek filmezni. Nehezemre esik az írás, naponta ezer szónál több nem megy. A filmnél viszont minden ott van a szemünk előtt, nem kell kiszínezni jelzőkkel. A szavak csak arra szolgálnak, hogy elmagyarázzák azt, ami nincs a képen.

– A BBC programigazgatójaként önnek volt köszönhető Angliában a színes tévéközvetítés beindítása. Milyen visszagondolni a mai technológia mellett a kezdetekre?

– 1952-ben kezdtem a BBC-nél. Két pici stúdiónk volt, és a tévé csak egyenes adásban működött, nem lehetett utólag csiszolgatni. Rettenetes érzés volt a kamerák előtt izzadni. Aztán megtanultuk az adásokat felvenni, és a filmfelbontás is megváltozott. Ebből jöttek a színek, majd a HD és most a 3D. Az is megváltozott, ahogy a filmek eljutnak az emberekhez. Ez a böhöm nagy tévé, amit itt lát a sarokban, pár éve még újnak számított – ma már elavult készülék az iPadekhez képest. Pályám elején egy-két forrásból készültek a műsorok, ma ezrével sokasodnak a pénzügyi lehetőségek. Bárki meg tudja osztani a világhálón a felvételeit. Így az olyan programok, amelyeket én készítek, sok tekintetben ódivatúnak számítanak.

– Pedig három dimenzióban dolgozva ön is halad a korral.

– Épp most fejeztem be egy animációs filmet, melyet a Természettudományi Múzeumban készítettünk; január 1-jén fogják bemutatni. Életre kelnek benne az állatok. A legutóbbi elméletek alapján mutatjuk be, hogy a dinoszauruszok, a terraszauruszok vagy a terradaktorok miként úsztak, mozogtak, milyen hangokat adtak ki. Egy számítógépnek köszönhetően minden mozog és repül körülöttem, holott a valóságban kövek vettek körbe. Ezzel a technológiával bármit el lehet végezni, ezért vissza is lehet élni vele. Szenzációhajhász emberek is készíthetnek hasonló, de nem valós tényeken alapuló filmeket. Tíz-húsz év múlva nekem és a hozzám hasonlóknak sem lesz könnyű helyet találni a világban, mert az embereknek nehéz lesz eldönteniük, mikor higgyenek a szemüknek.

– Idén bemutatott filmje, A pingvinek királya más, mint az eddigi alkotásai. Mennyiben?

– Antropomorfizáltam benne a pingvineket. A vádakkal szemben soha nem állítottam, hogy a történetem egy bizonyos pingvin életét követné. Ha olyan filmet csinálunk, ami egy állat életét 3-5 éven keresztül mutatja be, akkor különböző korú egyedeket használunk a különböző részekhez, és így egy év alatt megvagyunk vele. A lényeg így is megmarad.

– Az is új szerepvállalása volt, hogy az izlandi Björkkel szerepelt egy zenei dokumentumfilmben.

– Érdekel a zene, Björk pedig kísérletezni szerető énekes, akit minden érdekel, ami újabb zenei világokat tár fel számára. Kíváncsi volt, milyen szerepet játszik a zene az állatvilágban, és mit tudhatunk meg ebből arról, hogy mi, emberek mire használjuk a zenét. Elmondtam, hogy egy összetett, fejlett szervezetnek csak olyan részei lehetnek, amelyekre valóban szükség van. Ilyen a torok is, és biztos, hogy a hangok már a beszéd kialakulása előtt fontosak voltak a Homo sapiensnek.

– Ön volt az első, aki bemutatta a veszélyeztetett fajokat. Az élő bolygóban is hatni próbált az emberiségre, elmondva, mennyire múlik rajtunk a Föld jövője. De mit ér az ön filmjein felnőtt civil emberek jó szándéka, ha a klímakonferenciákon a döntéshozók csak a papírtologatásig jutnak?

– Nem az fogja megváltoztatni a világot, ha szelektíven gyűjtjük a hulladékot vagy spórolunk az energiával. De bűn lenne nem megtenni. Csak a kormányok tudnak számottevő javulást elérni. Az Egyesült Államok ugyanakkor még odáig sem jut el, hogy felismerje a problémát. A környezetvédelem pénzbe kerül, és nekünk, állampolgároknak kell a politikusok tudomására hozni, hogy hajlandóak vagyunk pluszköltségekkel áldozatot hozni a környezetért. Sajnos a környezetbarát tetteinknek rövid távon nincs közvetlen eredményük, csak tíz-húsz év elteltével. Ez jóval hosszabb idő, mint ameddig egy politikus hatalmon van, és nehéz azzal bekopogtatni hozzá, hogy ha ezt meg ezt megteszi most, akkor ez meg ez várható tíz-húsz év múlva, és a gyerekeim majd megköszönik neki.

– Lát azért biztató jeleket is?

– Húsz éve kezdtünk foglalkozni a bálnákkal, amikorra nagyon megfogyatkozott a számuk. Mára elértük, hogy a világ több részén óvják őket, és elindult a populáció növekedése.

– Szokták keresni környezetvédelmi szervezetektől?

– Igen, és nagyon tisztelem a Greenpeace-t, mert az életüket is hajlandók kockáztatni egy ügyért. De azt vallom, hogy csak a törvényeket betartva szabad tenni bármit. Ha a törvények rosszak, akkor a megváltoztatásukért kell dolgozni.

– Egy amerikai antropológus azt mondta, az emberiség magát elpusztíthatja, de a Földet soha, hiszen a bolygó mindig képes regenerálódni. Egyetért?

– Ismerem ezt az elméletet, vagyis hogy a Föld egységes élő egész, és helyére fogja tenni azt az élőlényt, amelyik a problémát okozza. Ez persze metafora; nem hiszem, hogy szó szerint így működik a dolog. De vitathatatlan, hogy Afrikában, ahol nagy a túlnépesedés, éhínség következtében csökken a populáció. Gyerekek halnak meg azért, mert nincs elég étel. A Föld így lép közbe, csökkentve az adott faj számát.

– Nagy port vert fel tudósberkekben szeptemberi nyilatkozata, mely szerint az emberiség kulturális szintre terelte a természetes emberi evolúciót és szelekciót.

– Nem hiszem, hogy helytelent állítottam volna. Azzal, hogy az orvostudomány a csecsemők 95-99 százalékát életben tudja tartani, megkerüli a természetes kiválasztódást. A katolikus egyház elutasítja a születésszabályozást, a mohamedánoknál és a törzsi világban pedig a gyermek Isten áldása és befektetés a jövőre. De egy faj sem növekedhet a végtelenségig egy véges világban – az emberiség sem. Aki így gondolja, vagy őrült, vagy közgazdász. Valahol, valakinek, valahogy meg kell állítania ezt a folyamatot. Megtehetik a természeti csapások és az éhínség, de jobb, ha mi lépünk. Például azzal, hogy megengedjük a nőknek, hogy rendelkezzenek a testük felett, és egyenlő jogokat, orvosi ellátást kapjanak. Srí Lankán ez bevált. Humánusabb eljárás nem megszülni egy gyermeket, mint nézni, ahogy éhezve meghal.

– Ezt azért sokan vitatják. Ezzel összefüggésben egyes fórumokon az ön ateizmusát emlegetik.

– Soha nem mondtam, hogy nem hiszek Istenben. Kételkedő ágostainak tartom magam, aki nem hisz a teremtéstörténetben, vagyis abban, hogy Isten egy oldalbordából teremtette volna az első nőt, vagy külön-külön az állatfajokat. Nézzünk meg egy hangyabolyt. Mivel ők vakok, nem láthatnak minket, amint figyeljük őket. El vannak foglalva a teendőikkel: vigyáznak a királynőre, a tojásokra, felnevelik az utódokat, ennivalót szereznek. Talán mi is hasonlóképp vagyunk Istennel: nincsenek érzékszerveink arra, hogy határozottan tudjunk róla.

– „Nincs még egy ember, aki ennyi mindent látott a világon” – mondta önről egyik kollégája. Elégedett azzal, amit elért?

– Gyakran megkérdezik tőlem, hogy már gyerekkoromban is voltak-e ilyen ambícióim. Hogy lettek volna? Akkor még tévé sem volt. Amikor pedig volt, el sem képzelhettem, lesz-e arra pénz, hogy hosszú távon ilyesmivel foglalkozhassak. És tessék! Itt vagyok a nyolcvanas éveim közepén, és még mindig csinálom. El sem tudom hinni, hogy milyen szerencsés vagyok. Azt hiszem, ez a munka várt valakire, és véletlenül az enyém lett. Felemelő érzés, ha professzorok azt mondják: 30-40 éve látták valamelyik filmemet, és attól kaptak ihletet, hogy a tudóspályára lépjenek.

Szerző: Veress Kata

Forrás: http://valasz.hu/vilag/nem-hiszek-a-teremtestortenetben-71506