A tojása ínyencség, de a madár is az, habár manapság csak a háztáji változatát kaphatjuk meg. Mi lett régi jó vadmadarunkkal, a fürjjel?

Már a kora újkori szakácskönyvekben sűrűn találkozhatunk a különböző finomságokkal töltött fürjekkel, amelyek egészen a 20. század első feléig – bár ínyencségnek számítottak – fennmaradtak. Aztán szépen lassan kihalt a magyar gasztronómiából a vadon élő fürj, háznál pedig nem sokan tartanak. Mára hazánkban védett faj lett a Coturnix coturnix, pedig tőlünk délre még vadászható.

Ennek oka – mint oly sok esetben, amikor a biodiverzitás csökkenéséről van szó – a szocializmus elhibázott és azóta úgy maradt mezőgazdasági modellje. A nagy táblás kultúrsivatagok és a növénytermesztésben használt herbi- és insecticidek ellehetetlenítik a csibenevelést. A fiókák – csakúgy, mint a fácánéi és a fogolyéi – kezdetben rovarokkal, lárvákkal táplálkoz(ná)nak. Életük további részében sem mondanak le ezen finomságokról. Táplálékuk egyötöde később is ízeltlábú, így remek kártevőirtókká válnak.

A pihés apróságok azonnal elhagyják fészküket, kéthetes korukban már fel-felröppennek. Annak ellenére, hogy a fürj alakjából és röpképességéből nem gondolnánk, vándormadárról van szó. Gyalog és a levegőben teszi meg a hosszú utat, egészen Afrika középső részéig képes elutazni, amíg a telelőhelyén hideg van. Vonulása azért is érdekes, mert habár – ahogy említettük – húsa ízletes, az út során mérgező növényekkel is táplálkozhat, így maga is mérgezővé válhat. Pedig háznál is sokan tartanak fürjet, főleg japán fürjet, amelynek tojása és húsa szinte aranyárban van.

Kapcsolódó bejegyzések

A vadászat nem az ölésről szól – 1. rész

A vadászati kultúra a többség számára identitásképző, meghatározó és összetartó erő.