Néha van olyan érzésem emberekkel kapcsolatban, hogy valahonnan nagyon ismerősek, és egyszerre nagyon távoliak is. Pont ezt éreztem Agatha Bock esetében is. Élete teljesen ellentétben áll azzal a valósággal, amely a legtöbbünk hétköznapjait jellemzi. Amikor viszont az ő hétköznapjairól szóló dokumentumfilmet néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy én is inkább így szeretnék élni.
Agatha elmúlt 90 éves. Élete nagy részében egy manitobai farmon élt, ahol már a szülei is. A gazdálkodás és a kétkezi munka a mai napig átszövi a napjait, jórészt önellátó. Itt az önellátás azt jelenti, hogy megtermeli magának a zöldséget, gyümölcsöt. Noha nem házasodott meg, és egyedül él, sohasem volt magányos. Ahogy a kertet ápolja, öntözi, kapálgatja, úgy táplálja a kapcsolatait is. Amelie Atkins filmjéből, aki egyébként Agatha unokahúga, ennél sokkal többet is megtudhatunk az idős asszonyról.
Például azt, hogy Agatha a mai napig ellátja az összes ház körüli teendőt. Javít, szerel, barkácsol; egyik leghűségesebb szövetségese a ragasztószalag, ami akkor is kisegíti, ha olyan problémát kell megoldania, ami máskülönben komoly szerszámokat igényelne. A hiányosságokat – legyenek ezek idős korából fakadó fizikai korlátok vagy bármi más – Agatha kreativitással küszöböli ki. Nincs olyan kihívás, amit ne tudna teljesíteni. Miközben sokszor ragaszkodik a hagyományos megoldásokhoz, mindig kész megtanulni valami újat is. Ehhez azonban nem az okostelefonját használja, hiszen a digitális világ eszközei hiányoznak az életéből.
Az Agatha virágzó almanachja című dokumentumfilm a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) keretében tekinthető meg. A vetítésekről tájékozódni és jegyet vásárolni a fesztivál honlapján lehet.
A filmet a Mammut mozijában, az alábbi időpontokban vetítik:
január 25. 11:30, január 26. 14:00, és január 28. 17:45
Ez a hozzáállás valamiképp továbbörökítődött, ugyanis a filmet rendező unokahúga sem használt modern eszközöket a felvételek készítésekor. Így aztán mai szemmel nézve a 16 mm-es filmre forgatott mozi vizualitása egészen különleges. Miközben a filmet néztem, néha az volt az érzésem, hogy nem is mostanában, hanem valamikor az 1950-es években készült. Talán pont ettől lett olyan hatásos. Ahogy a technika, úgy Agatha önmaga is hidat képez a múlt és a jelen között: ő még egy olyan világban született, amikor az emberek jelentős része a földből élt, az élet lassú folyóként hömpölygött, és az emberek még ismerték a szomszédaikat. Ahogy Agatha történeteiből megelevenedik az élete, láthatóvá válik, hogy – szemben a mai, sokszor a céltalanságból fakadóan kilátástalan hétköznapokkal – a természet ciklusaihoz igazodó életritmus folyamatosan feladatot és célt ad, és megjutalmazza az elvégzett munkát.
A világjárvány idején rengeteg fiatal fedezte fel a természet csodáit, kezdett kertészkedni legalább egy picike balkonládában. Az ő valódi hősük, bármennyire is furcsa, nem Superman vagy valamelyik gátlástalan techmilliárdos, hanem a 90 éves Agatha. Ő váltja valóra a természettől végletesen elszakadt, de a szívük mélyén oda visszavágyó generációk álmait: keze munkája nyomot hagy a Földön, szüntelenül és fáradhatatlanul alkot, fizetsége pedig a mással össze nem hasonlítható, belülről fakadó boldogság. No, meg némi zöldség és gyümölcs, és persze a legfontosabb: a függetlenség. Még 90 éves korában is.
A BIDF keretében vetített dokumentumfilm nagykövete dr. Tkacsik Márta, a Patikakert alapítója, akivel a film kapcsán egy miniinterjút készítettem.
Greendex: Mi a film legfontosabb üzenete?
Tkacsik Márta: Az, hogy az egyszerűen élt élet egyáltalán nem jelentéktelen, mert olyan dimenziókat, olyan mélységeket nyit meg, amilyeneket egy kizárólag a sikereket és élményeket hajszoló élet nem adhat meg. Az emberek többsége csak végigszalad az életen, lelketlen dolgokkal tölti az idejét.
Mi az, amit mindenkinek meg kellene tanulnia Agathatól?
A lelassulást, a visszajutást az egyszerűbb élethez, mert amit ma csinálunk, az már túl sok. Telepakoljuk az életünket rengeteg dologgal, közben mégis hiányérzetünk van. Ez olyan, mintha üres „tápanyagot” vinnénk be a szervezetünkbe, amelyben nincs vitamin, nincs fitonutriens, nincs benne semmi: üres kalória. Hiába tömjük vele magunkat, éhesek maradunk. Az Agatháéhoz hasonló kertet művelek én is, 5 hektáron, és megmondom őszintén, ha én 90 éves koromban ezt az életet tudnám élni, akkor nagyon boldog lennék.
Kinek van a legnagyobb szüksége arra, hogy megnézze ezt a filmet?
Én a fiataloknak ajánlanám leginkább. Bár nem erre vannak kondicionálva, én azt látom a fiatalokon, hogy van bennük vágy az élet értelemmel teli megélésre. Ma a „fejmunkát” értékelik, a kézi munkát vagy a szívvel végzett munkát nem annyira, és ez instabillá teszi az életünket. Lehet, hogy Agatha élete a mai mérce szerint nem olyan sikeres, ennek ellenére nagyon stabil. Fontos látni, hogy a mai fiatalok körében eszméletlenül megnőtt a mentális problémák előfordulása. Ezt nem lehet kognitív képességek fejlesztésével megoldani. Vissza kell térni a kétkezi munkákhoz, a gondoskodáshoz: egy kert minderre lehetőséget kínál. Egy kert gondozása intellektuális kihívást, fizikai munkát és elkötelezett gondoskodást is jelent.
A film melyik része fogta meg legjobban, mi tetszett leginkább?
Az egész. Olyan volt, mintha egy előző vagy egy következő életemben lennék. Minden pillanatát átéreztem és megértettem, de nemcsak ésszel, hanem szívvel és lélekkel. Nem tudom, hogy másoknak lesz-e ilyen élménye, mert nehéz a kertészkedésről mesélni annak, aki még nem látott talajt, nem látta, hogyan lesz egy magból növény. Talán ehhez az is kell, hogy az embernek legyen élő kapcsolódása a természettel, a kertészkedéssel.
Borítókép: BIDF/Agatha’s Almanac
