Ritkán beszélünk igazi varázslókról. Podcastunk legújabb adásában azonban éppen ilyen emberekről lesz szó: azokról, akik a fűből húst tudnak csinálni. A pásztorokról. Dr. Molnár Zsolt, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoport vezetője a pásztorok kutatójaként bemutat egy olyan világot, amely több mint 7000 éve velünk van, a modern ember mégis alig ismeri.
Több mint hagyomány
Hajlamosak vagyunk a pásztorokra egy letűnt kor romantikus, cifraszűrös szereplőiként gondolni. Vélhetően a döntéshozók is így gondolkodnak róluk, ugyanis a KSH adatai szerint ma „nulla” pásztor dolgozik Magyarországon, a szakma ugyanis hivatalosan nem létezik. Ehhez képest itthon nagyjából 500–1000 olyan ember él, aki nap mint nap kihajtja a jószágot a legelőre, és ez már csak töredéke egykori számuknak. Dr. Molnár Zsolt becslése szerint a csúcson akár 15–20 ezer pásztor is lehetett hazánkban. A világban azonban jóval többen vannak: a becslések 300 millió (!) pásztorról szólnak.
A beszélgetés egyik apropóját az adta, hogy 2026-ot az ENSZ a legelők és pásztorok nemzetközi évének nyilvánította, hogy ezzel is ráirányítsa a figyelmet a legelők és a legeltető állattartás fontosságára, a fenntartható mezőgazdaságban betöltött szerepére.
A lényeg viszont nem is a számukban keresendő, hanem a tudásukban. Zömmel nem olyasféle ismeretekről van ugyanis szó, melyeket az iskolában meg lehetne szerezni. A pásztoroké egy több mint 7000 éves, generációról generációra öröklődő, a körülményekhez folyamatosan alkalmazkodó tudás. Ahogy vendégem mondja, a pásztorok az alkalmazkodás mesterei, amit az is mutat, hogyan építik be a modern világ vívmányait. Amikor a mobiltelefon megjelent, az elitnek és a pásztoroknak volt először.
Ma az afrikai pásztorok WhatsAppon vitatják meg a legelők állapotát és a jószágokkal kapcsolatos döntéseket, a mongol pásztorok pedig GPS-nyomkövetőt tesznek a szabadon tartott lovaikra, és okostelefonon követik a mozgásukat.
Figyelemintenzív munkamódszer
Amikor a pásztor a botját támasztja, a külső szemlélő azt hiheti, hogy lazsál. Ennél távolabb viszont nem is lehetnénk a valóságtól!
Ahogy vendégem meséli, a pásztor – szemben a modern mezőgazdasági szemléletmóddal – folyamatosan figyel. Ismeri a tájat, annak élővilágát, ismeri az összes jószágát, viselkedésüket, igényeiket. Molnár Zsolt azt mondja, a pásztorok olyannyira együtt éreznek a jószágokkal, hogy többüktől hallotta már: „én vagyok éhes, amikor a jószág éhes, én vagyok szomjas, amikor a jószág szomjas”.
A pászor célja nem az, hogy az állat egyen, hanem az, hogy jól egyen, egészséges legyen, és a legelő is fenntartható állapotban maradjon. Ehhez a pásztor folyamatosan döntéseket hoz: mikor engedi tovább a nyájat, mikor tartja vissza, melyik területet kíméli, mikor avatkozik be. Egyetlen döntés hátterében számtalan benyomás áll az állatok aktuális viselkedéséről a múltbeli mintázatokkal való összevetésben.
Ez a fajta figyelem a mezőgazdaságban napjainkban jórészt ismeretlen, talán a permakultúrás és a regeneratív szemlélet erősödésével kezd újra megjelenni. Pedig ez a látásmód lehet az alapja az alkalmazkodásnak, ami a klímaváltozás korában egyre inkább elengedhetetlenné válik.
A beszélgetés egyik központi kérdése, hogy lehet-e jövője a pásztorkodásnak. A válasz nehezen megfogható, mert a kérdés összetett, több tényezője van. Egyfelől az ipari állattartás hatékonysága – ha csupán a termelés mértékét tekintjük – jóval magasabb. A másik oldalon viszont a pásztorkodás vonatkozásában olyan faktorokkal találkozunk, mint a hús magas minősége, az állatok jólléte, a biodiverzitás erősítése vagy épp a fenntartható tájhasználat, nem utolsó sorban egy több mint 7000 éve működő, bizonyítottan fenntartható gazdálkodási forma. Ha így tekintünk rá, akkor nem lehet kérdéses, hogy a pásztorkodásnak van jövője.
És létezik még egy szempont: a világ szárazföldi területeinek nagyjából 50%-a a legeltetésen kívül nem alkalmas másmilyen mezőgazdálkodásra.
Előlépnek az adaptáció mesterei
A jelenlegi, vég nélküli növekedésre, energiafelhasználásra, valamint az élelmiszerek távolról való szállítására épülő világgazdaság határai egyre egyértelműbben kirajzolódnak. Ha ez a rendszer megbillen – vagy egyszerűen rájövünk arra, hogy változtatnunk kell –, akkor felértékelődik, sőt akár életmentővé is válhat az a tudás, amely nem a gyors növekedést, hanem az alkalmazkodást szolgálja. A pásztorok tudása ilyen.
