Ma már sokan igyekeznek újrahasznosítani az újságokat, műanyag palackokat és alumíniumdobozokat, hogy csökkentsék a háztartási hulladék mennyiségét. De mi a helyzet a lakóházainkkal? A legtöbb régi épület maradványai a szeméttelepen végzik, de egyes városokat már a kezdetektől fogva újrafelhasználásra terveznek.
Az építőipar a világ legnagyobb nyersanyagfogyasztója. Csak az új épületek felelősek a világ éves üvegházhatású gázkibocsátásának 5%-áért. A legtöbb ilyen anyagot mindig csak egy épülethez használják fel, és a hulladéklerakóba kerül, amint az épület eléri élettartama végét, ami általában 30 és 130 év között van.
A világ városai kezdenek nagyobb figyelmet fordítani az építőanyagok újrahasznosítására, sőt, egyesek már olyan rendeleteket is hoztak, amelyek erre kötelezik az építtetőket. Eközben az építészek olyan új szerkezetekkel dolgoznak, amelyeket már a kezdetektől fogva újrahasznosításra terveztek. Az újrahasznosítható városokhoz vezető út azonban még hosszú, teljesen meg kell változtatni az épített környezetünkhöz való viszonyunkat is.
2016 októberében az Egyesült Államokban, az oregoni Portland városa dekonstrukciós rendeletet fogadott el, amely előírja, hogy az 1916-ban (később 1940-re frissítve) vagy korábban épült lakóházakat „dekonstruálni” kell, nem pedig lebontani. A lépést a városban 2014 körül kezdődött bontási hullám, valamint a pazarlás és a törmelék elégetésének vagy hulladéklerakóba juttatásának környezeti hatásai miatti aggodalmak inspirálták. Az Egyesült Államokban számos más város követte a példát, köztük a wisconsini Milwaukee, a kaliforniai Palo Alto és San Jose, valamint 2022 szeptemberétől a texasi San Antonio.
Az egyik probléma ezzel a módszerrel azonban az idő- és munkaigény. Egy ház lebontása összesen két napig is eltarthat, de a dekonstrukció akár 10 napig is.
Ha a lebontás során visszanyert anyagok elég értékesek, akkor értékesítésükkel fedezni lehet a plusz idő és munka költségét, de gyakran nem tudjuk előre, hogy mi van az épületek belsejében
– mondja Felix Heisel, a Cornell Egyetem építészmérnöke és kutatója.
Egy másik probléma, hogy a potenciálisan mérgező vegyi anyagokkal kezelt, illetve a fa, beton és acél keverékévé összeállított, ragasztott vagy hegesztett anyagokat nehéz szétválasztani, és gyakran lehetetlen újrahasznosítani. Ezek a problémák azonban orvosolhatók lennének, ha az építők a „szétszerelésre való tervezés” elnevezésű etikát követnék, amely szerint az épületeket úgy tervezik, hogy már a kezdetektől fogva könnyen szétszedhetők legyenek.
Mi különbözteti meg tehát a szétszerelésre tervezett épületeket a nem szétszerelésre tervezettektől? Az egyik fontos különbség az lehet, hogy bizonyos könnyebben újrahasznosítható vagy újrafelhasználható anyagokat, például a fát és az acélt választják másokkal, például a betonnal vagy a gipszkartonnal szemben. Egy másik különbség az alkatrészek összekapcsolásának módjában rejlik, a hegesztések és a kémiai ragasztók helyett a tervezők inkább a kivehető csavarokra vagy mechanikus rögzítőkre összpontosítanának.
Kapcsolódó bejegyzések
A fenntartható építészet jövője a fa lehet
Az üvegházhatású gázok kibocsátásának 40%-át az épületek adják, így kulcsfontosságú, hogy a szektor a fenntarthatóság irányába induljon el.
Ez a gondolkodásmód már több munkacsoportban és épületprojektben is megjelent, például a Carnegie Mellon Egyetem Intelligens Munkahelye és a NASA Fenntarthatósági Bázisán. De beleillik a „körforgásos gazdaság” köré épülő, egyre növekvő számú kormányzati szabályozásba is.
Egy elemzés szerint az acélszerkezetek szétszerelésre való tervezése – amikor a szerkezetet teljes egészében újrafelhasználják úgy, ahogy van – az energia 70%-át és az üvegházhatású gázok 80%-át takarítja meg ahhoz képest, mintha az acélt újrahasznosítás céljából teljesen beolvasztanák. A szétszerelésre előkészített épületek a saját élettartamuk alatt is rugalmasabban tervezhetők: a belső részek szétszerelhetők és áthelyezhetők, így a meglévő épületek könnyebben tovább használhatók, ha az igények változnak.
A probléma azonban részben az, hogy bár a szétszerelésre való tervezés hosszú távon pénzt és szén-dioxidot takaríthat meg, valójában most drágább lehet. A visszafordíthatatlan hegesztések helyett a kivehető acélcsavarok gyártása és használata például növelheti mind a pénz-, mind a szén-dioxid-kibocsátás költségeit. További probléma, hogy egyes infrastruktúrák, például a burkolt utak, nem biztos, hogy jól illeszkednek a „bontásra való tervezés” keretébe. Mindazonáltal sok szakértő ígéretesnek tartja a technikát, és el tudja képzelni, hogyan nézhetne ki egy teljesen a szétszerelésre való tervezésen alapuló város.
(Forrás: BBC)