Pedig ez rendre előfordul, holott a háznál nevelt őz komoly veszélyt is jelenthet a „gazdájára”. Az állatmenhelyekre is sokan visznek „magányos” gidát tavasszal, pedig ezt nem volna szabad.

Szerencsére az elmúlt évek közösségi médiában zajló hathatós kampánya után ez egyre ritkábban fordul elő, de még mindig akadnak olyanok, akik azt hiszik, segítenek azzal, ha hazaviszik a „magára hagyott” őzgidát. A bátrabbak hazaviszik, mondván, majd ők felnevelik, míg mások menhelyekre próbálják rátukmálni, ahol természetesen kapnak egy fejmosást – mármint az oktalan „megmentők” –, de aztán kénytelen-kelletlen befogadják az állatot.

A jóemberkedésnél kevés veszélyesebb dolog leselkedik a környezetünkre, legyen szó akár őzgidákról, akár elektromosautó-lobbiról. A szándék lehet jó, de emlékezzünk a régi mondásra: „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve!” Az egyszeri kiránduló, aki valamilyen oknál fogva barlangban lakik, és még csak környezetismeret órán sem figyelt oda csikóévei során, könnyen gondolhatja, hogy az út mellett „hagyott” őzgida segítségre szorul.

De ennél nagyobb butaságot nem is találhatna ki! A suta (a nőivarú őz) ugyanis veszély esetén, amikor már nincs idő menekíteni az apróságot, aki még meglehetősen instabilan közlekedik, inkább elfekteti őt a sűrűben. A kicsi pedig ott vár addig, míg anyja érte nem jön. Mozdulatlanul, igencsak elesetten. Ekkor alig pár tíz méterre ott figyel az édesanyja, és csak arra vár, hogy végre odébbálljon a „ragadozó”.

Ha tehát elfektetett gidát találunk, semmiképp se nyúljunk hozzá! Amennyiben esetleg gépi kaszálás közben a mezőn akadnánk egybe, jó nagy fűcsomóval megfogva vigyük arrébb, és ügyeljünk rá, hogy semmilyen szagnyomot ne hagyjunk rajta (ne simogassuk, ne babusgassuk)! Ha ugyanis az anyja megérzi az idegenszagot, magára hagyja örökre. Arról nem is beszélve, hogy a háznál nevelt, de ivaréretté váló őzbak bizony rendkívül veszélyessé válhat, akár gazdája ellen is fordulhat.