Egy-egy felröppenő, felburranó fácántyúk vagy -kakas sokszor a szívbajt hozza az emberre kirándulás közben. A kakasok hangja messze elhallik, szomszédunk e madár, mégsem ismerjük.

A fácán eredetileg Ázsiából származik, legnyugatibb elterjedési területe a Kaukázus volt, erre utal latin neve is, a Phasianus colchicus, ami Kolkhisz vidékére utal. A görögök hozták be Európába, és rövid idő alatt az egész kontinensen elterjedt, amit segített az is, hogy az elmúlt évszázadok során többször is jött némi „vérfrissítés”. Kiváló alkalmazkodóképességét mutatja, hogy Észak-Amerikában is hamar megtalálta a helyét, pedig csak 1837-ben eresztették el az első példányokat.

Párzási időszaka különleges. Március végén a kakasok elkezdik kialakítani a maguk dürgőhelyét, s ez nem megy mindig békésen. Olykor igen heves harcoknak is szemtanúi lehetünk, amelyek során egymásnak ugorva, a másikat sarkantyújukkal rúgva küzdenek. Az erősebb kakasé lesz a jobb hely és a több tyúk: nem ritkán akár 4-5 is felkeresheti a deli legényeket. Minél idősebb és „fickósabb” egy kakas, annál nagyobb a piros arcrózsája, és szebb a „füle”, amely csupán egy tollképződmény.

A tyúkok eztán jól rejtett, földre épített fészket raknak, amelyben 23–24 nap kotlás után kikelnek a csibék a tojásból. Az apróságoknak ekkor még nagy az energiaigényük, és főleg rovart fogyasztanak, később azonban táplálékuk elsősorban magvakból áll. A nagytáblás, nagyipari mezőgazdaság a fácánnak sem tett jó, csakúgy, mint a fogolynak, hiszen élőhelyük mérete lecsökkent, a csibekorban szükséges rovarok pedig az irtószerek áldozataivá válnak. Sok vadgazdálkodó igyekszik javítani ezen vadföldekkel, etetőkkel és külön nekik szánt itatókkal is.

Kapcsolódó bejegyzések

A vadászat nem az ölésről szól – 1. rész

A vadászati kultúra a többség számára identitásképző, meghatározó és összetartó erő.