Az első részből megtudhattuk, hogy miért élő a mai napig a vadászati kultúra. Mivel egyrészt erről terjedelmes könyvek szólnak, másrészt annak, aki nem vadász, nem is kell feltétlenül minden apró részletet ismernie, most egy csokorban bemutatjuk a legfontosabbakat.

A vadászat menete

A vadűzés nem veszélytelen. A puska az ember vállán egy rettenetes eszköz, a balesetek azonban mégis ritkák. Kicsit a repülőszerencsétlenségekhez hasonlítanak: azért hallunk róluk, és emlékszünk rájuk, mert nem történnek meg minden nap.

Ez többek között azért van, mert szigorú szabályai vannak a puskakezelésnek. Ez akkor is így volt, amikor a törvény még nem volt leírva, hiszen a jog semmi mást nem csinál, mint a már meglévő szokást emeli számonkérhető rangra. Az első és legfontosabb tehát, hogy a vadász biztos kézzel kezelje a nála lévő eszközt.

A kulturáltság a biztonság után következik: hova célzunk, s mennyi lőszer van a tárban? Az első azért fontos, mert akkor jó a lövés, ha a vad szinte fel sem fogja, hogy kimúlt.

Gondoljunk bele, a bolti csirke alig pár hónap után megy a vágóhídra, miközben élete javát egy kis ketrecben félelemben töltötte.

A vad ezzel szemben szabad. Ha jó a lövés, nincs tudatában a halálnak, nincs halálfélelme, annyira gyorsan és fájdalommentesen éri.

S ha már fekszik, a vadászatnak ekkor még nincs vége. A vadász tiszteli és szereti a vadat, gazdálkodik a rábízott javakkal. Ezért sokkal jobban odafigyel a vadra még halálában is, és nem úgy viszonyul hozzá, mint hentes a keze alá kerülő baromhoz.

A végtisztesség

Amint a vad kilehelte a lelkét, a vadász a golyó vágta lyukra sebtöretet tesz, kalapjába pedig egy közeli fásszárúból „örömzöldet”, amit annak jobb oldalába tűz. (A kalap bal oldalára vadásztársunk elhunytakor kerül kizárólag fenyőgally, szimbolizálva az örökkévalóságot.) Ezenkívül egy utolsó falat kerül a vad szájába.

Az is számít, hogy a vad melyik oldalán fekszik a terítéken! Eleink úgy vélték, hogy a szívben lakik a lélek, s ezért annak felfelé kell lennie a terítéken, tehát jobb oldalán feküdjön, így nem a föld felé indul a lelke, hanem az égnek. A sebtöretnek is ekkor jut szerep: a lélek a gallyakon keresztül távozik, nem a seben át, hogy ne a fájdalmat vigye magával.

Aki azt mondaná, hogy ez csak önámítás, az karácsonyfát se állítson, hiszen nem egy darab kivágott fenyőtől lesz szép az ünnep, nemdebár? A hagyományok létjogosultsága nem relativizálható az első részben említett okok miatt.

A töretek a helyén, de ezzel nem ér véget a ceremónia! A vad köré lombkoszorút illendő rakni, amely egyfajta kerítésként szolgál. Ezt átlépni tilos, csak úgy, mint a vad testét, ez borzasztó illetlenség. Ha ezzel is készen vagyunk, begyújthatjuk a máglyákat vagy a fáklyákat, s a kürtösök elfújják a vad életének és a vadászatnak a végét jelző dallamokat. (Nem mindegy, hogy melyik oldalra áll a teríték körül a vadász, a hajtó vagy a kürtös, de ebben megoszlanak a vélemények.)

A vadász öltözéke

A vadász öltözéke mindenkor legyen méltó ahhoz a „liturgiához”, amit egy-egy alkalommal elvégez! Viselete illeszkedjen a természet templomának „dress code”-jához! Ne legyen bazári papagáj, de láthatatlan ragadozó se! Méltóságot sugározzon, és viselete is fejezze ki végtelen és odaadó tiszteletét azon világ felé, melyből ő mint ember már régen kiszakadt.

Az ilyen ruházatból három típus jellemző hazánkban. Az igazi „stüszivadász”, azaz a bajor viselet: bőrnadrág, posztókabát, kötött darabok és kalap, s ezeknek magyar kiegészítője, a nyakmantyú. Az angol viselet is reneszánszát éli Magyarországon, azaz az impozáns és elegáns tweed. Emellett meg kell említenünk a skandináv viseletet is, ami sportosan elegáns, praktikus és rendkívül modern, amellett, hogy nem válik illetlen katonaruhává.

A vad ugyanis nem az ellenségünk, nem viselkedünk tehát katonaként velük szemben.

A vadásznyelv

Az egyik legfontosabb kultúraalkotó elem maga a nyelv. Nem véletlen, hogy még a konstruktivista politikai hatalmak is az adott ország nyelvét tekintették elsődlegesen lerombolandónak, és a szókészlet átírását. A vadásznyelv tehát ugyanolyan elidegeníthetetlen része a vadászati kultúrának, mint magyarságunknak az anyanyelvünk.

Álljon itt néhány példa:

• A vadat sosem kilövi a vadász, hanem elejti, terítékre hozza. Kilőni ugyanis a rakétát szokás.
• A vad mint olyan, sosem írandó többes számban, a vadak ugyanis Amazónia dzsungelében élnek.
• A szarvasféléknek sosem csordája van, hanem rudlija, esetleg csapata.
• Az őznek sutája és gidája van, a szavasnak tehene és borja, s az első éves „leány” az ünő.
• A hazai vadfajaink közül csak a muflonnak van szarva, a többieknek agancsa, a vaddisznónak pedig agyara.

És ez csak a jéghegy csúcsa! Akit igazán behatóan érdekel mindez, annak ajánlom Walter Frevert könyvét, a magyar vadászati hagyományok zöme ugyanis a bajor kultúrából ered.