Az 5895 méter magas Kilimandzsáró Afrika legmagasabb csúcsa. Része a hegymászók legendás Seven Summit kihívásának is, amely a kontinensek legmagasabb pontjait veszi célba. Mivel a Kilimandzsáró kivételes természeti kincs, csak vezetett túrával hódítható meg, aminek horribilis költségei vannak.

Vajon az afrikai serpák, a helyi teherhordók és a túravezetők mennyit profitálnak ebből? A válság nyomán bekövetkezett turizmus-visszaesés hogyan érinthette őket? És vajon a természetet? Az Afrika csúcsát is meghódító tapasztalt utazó, Belényi Dániel beszámolója a Kilimandzsáróról választ ad a kérdésekre.

Kilimandzsáró, az 50 millió dolláros biznisz

„Egy éve nem voltam a hegyen. Nézd, mekkora lett a hasam!” – mutat magára keserűen nevetve Daudi, a maszáj túravezetőm. Ez azt is jelenti, hogy egy éve nincs munkája, így bevétele sincs. És azt is, hogy kedvenc időtöltését sem gyakorolhatta ez idő alatt, hiszen a helyi hegyi vezetők hobbiból nem mászhatnak föl a Kilimandzsáróra. Amióta nincs munkája, családi összefogásból, korábbi elégedett kliensek gyorssegélyeiből és alkalmi munkákból neveli három gyerekét.

A Covid miatt a turizmus gyakorlatilag eltűnt a Kilimandzsáróról, Afrika messze legnépszerűbb hegyéről, de már visszatértek. Évente több mint 50 ezren próbálnak meg felgyalogolni a még mindig havas 5895 méteres csúcsra. Elsősorban a hírneve vonzza a turistákat: az, hogy – Afrika legmagasabb pontjaként – a Seven Summit kihívás hét legnagyobb hegyének egyike.

Nem lehet azt mondani, hogy Tanzániában a nemzeti parkok magukra volnának hagyva. A belépők kirívóan magas ára valamennyire ugyan megszűri az érdeklődőket, a fejenként befizetett több ezer dollárok a központi költségvetést jócskán gazdagítják. A Kilimandzsáró Nemzeti Park például évente több mint 50 millió dollár bevételt termel. Így aztán az államnak is érdeke, hogy a lehető legjobb infrastruktúra várja a külföldieket.

Minden túra miniexpedíció

A belépő ára a nemzeti parkba jelenleg napi 200 dollár körül van. Természetesen személyenként. Ez magában foglalja a belépési engedélyt és az úgynevezett „táborhelyet”, amely a világ egyik legdrágábbika. Ha utánaszámolunk, kiderül, hogy naponta fejenként körülbelül 70 dollárt fizetünk egy nagyjából 2 négyzetméteres sátorhelyért.

Az említett költségben nincs benne a túra ára, vagyis a kötelező vezető, illetve a szakács, aki nélkül a vezető nem indul el, valamint a teherhordók, akik nélkül a szakács nem mozdul. Így aztán minden hegyre induló csoport lényegében egy miniexpedíció, ahol 5 fő kiszolgáló személyzet a minimum. Az eddigiekből logikusan levezethető, hogy az évi 50 ezer ember feljutásához ennek többszöröse asszisztál. A túrák rengeteg munkahelyet teremtenek a környéken lakók számára, de hatalmas környezeti terhelést rónak a hegyre.

Covid: a természet jól járt, a teherhordók nem

2019-ben 65 ezer turista vágott neki a Kilimandzsárónak. Ez arányosan elosztva napi nagyjából 200 fő, viszont esős évszakban ennél lényegesen kevesebb, főszezonban pedig jóval magasabb az útnak indulók száma. A Covid kitörése előtt több mint 1500-an vágtak neki a hegynek. Ez az adat aztán havi 3-4 főre csökkent.

A visszaesés katasztrófát okozott a Kilimandzsáró Nemzeti Parkot kiszolgáló közeli településeken, Arushában és Moshiban, ahol tízezrek boldogulása vált sokkal nehezebbé. A természet viszont jól járt. Azóta megtisztították a hegyet a sok szeméttől, és a szerencsésebb guide-ok továbbképzésre is eljutottak. Ez persze nem sokat segít Daudi és társai napi túlélésében.

A túrázókat kiszolgáló helyi személyzet amúgy sincs elkényeztetve. Ugyan elméletileg van egy fix alapfizetésük, ezt a leggyakrabban nem kapják meg. A túraszervező cégek a kegyetlen versengésben leginkább az alkalmazottak bérének visszavágásával tudnak egymás árainál kedvezőbbet ajánlani és valahogy talpon maradni a nehezebb időszakokban. A teherhordók, a szakácsok és a túravezetők abból a borravalóból kénytelenek megélni, amit a túrákon kapnak. A külföldi kliensek ebből nem sokat tapasztalnak, miután kifizetnek 2000 dollárt az egyhetes gyaloglásért, már nem szívesen költenek.

Az afrikai teherhordók nyilvánvalóan nem nyugati munkakörülmények között dolgoznak, de azért vannak jól működő szabályok, amelyeket betartanak. Egy teherhordó legfeljebb 20 kiló súlyt cipelhet, így több embernek juthat munka. A rendkívül rossz minőségű felszerelés és a biztosítás hiánya azonban jelentős nehézség. A teherhordók betegen is felmennek a hegyre, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy elessenek egy heti fizetéstől, amellyel a helyi körülmények között egy egész hónapig életben tudják tartani a családjukat.

A járvány elején a hálásabb nyugati ügyfelek adományai valamelyest segítettek néhány emberen és vállalkozáson. Hosszú távú megoldást azonban a tömegturizmus visszatérése hozhat, ennek sajnos minden környezeti hátrányával együtt.

Fotók: Belényi Dániel