Mivel a nyár vonakodva érkezik csak meg kis hazánkba, a kirándulós-túrázós, tavaszias idő szerencsére júniusra is kitolódott. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy két év kihagyás után folytatom az Országos Kéktúrát, méghozzá egy csodás, lankás, erdős szakasszal, amely Rakacaszendtől Bódvaszilasig tart.

Az Országos Kéktúra hivatalos oldala szerint a Bódvaszilastól Boldogkőváraljáig tartó, 25-ös számú szakasz összességében közel 69 km hosszú. Nem tudom, ki hogy van vele, de én még nem találkoztam olyan emberrel, aki egy ilyen távot egy nap alatt tesz meg, hacsak nem Chuck Norris az illető, mert ő valószínűleg egy hét alatt lenyomná az egész „Kéket”. 

Szerencsére az OKT megengedi, hogy a szakaszokat is szakaszokra bontsuk, ezért túratársaimmal mi is e szerint jártunk el. Ráadásul nem is a jelenleg népszerűbb nyugat-keleti irányban haladtunk, hanem a klasszikus, Rockenbauer Pál-stílusú megoldást követve, kelet-nyugati irányban haladva teljesítettük a túrát, egyszerűen azért, mert így könnyebb még világosban megérkezni a célállomásokra. Sajnos a Cserehát lankái nem a szomszédban vannak, így a reggeli indulástól számolva bele kellett kalkulálnunk a napba egy jó 4–5 órás utazási időt is, mire eljutottunk a túra kezdőpontjára. 

Útvonal és utazási idő Budapestről Rakacaszendre

A Hernád IC-vel a Keleti pályaudvarról Miskolc Tiszai pályaudvarig (ha a Jóisten és a MÁV is úgy akarja) 2 és fél óra, innen a 3-as busszal Miskolc autóbusz-pályaudvarig, majd helyközi busszal Rakacaszendig kb. másfél óra.

Sajnos a mi vonatunk késett annyit, hogy már nem értük volna el a csatlakozást, de tüneményes útitársunk, Zsófi, akinek ezúton is köszönjük a segítségét, felajánlotta, hogy elvisz bennünket a buszpályaudvarra, így nem kellett egy órát várnunk a következő, Rakacaszendre tartó buszra.

Side Note, de azt tapasztaltam, hogy minden utazáshoz fontos lazán hozzáállni, a megváltoztathatatlan körülményeket elfogadni és humorral kezelni. A közlekedés tipikusan az a terep, ahol minden türelmünkre és humorérzékünkre szükség van, ha nem akarunk az idegösszeomlás szélére kerülni. 

Betöltés és indulás

Bármilyen túrára is indulunk, mindenképpen legyen nálunk elegendő víz, izotóniás ital, nem összenyomódó gyümölcs és szendvics, csoki, müzliszelet, mert ezeket tolerálja legjobban a szervezet extrém terheléses sporttevékenység közben. Én például, ha túra közben megállunk valahol egy jó pincepörköltre, utána nagyon nehezen tudok újra megindulni a kaptatókon, szóval könnyen emészthető ételeket fogyasszunk ilyenkor kis adagokban, és nagyon figyeljünk a megfelelő folyadékbevitelre!

Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen egyéb szempontokat érdemes még figyelembe venni túrázás előtt, akkor olvasd el az erről szóló korábbi cikkünket:

Kapcsolódó bejegyzések

Túrázz okosan!

Egy jó felszereléslista rengeteg szenvedéstől kímélhet meg minket. Mások tapasztalatai, a ruhadarabok ismerete, mind a jó túra alapkövei. Összeszedtük nektek, miket ne hagyjatok otthon.

Mi is egy jó kis szendvics+csoki-kombóval indítottuk a túrát, no meg, persze, pecsételéssel, mert aki még ebben az életben szeretné hivatalosan is teljesíteni az Országos Kéktúrát, annak szüksége lesz egy pecsétgyűjtő füzetre is, amelybe összesen 151 darab pecsét gyűjthető.

Utunk első szakasza egy romantikus filmbe illő virágos mezőn vezetett, ahol nemcsak csodálatos növényeket, hanem még a rejtőzködési verseny utolsó helyezettje címet bezsebelő nyulat is láttunk. Újsütetű túravezetőnk, miután megelégelte a csodálatunkat, és eliszkolt, még jó darabig a szépen kiépített földúton haladt előttünk, mi pedig reméltük, hogy az út végén majd Bódvaszilasra fogunk megérkezni, nem pedig Csodaországba.

A következő állomás a festői Tornabarakony volt, itt találtuk a következő pecsételőhelyet is. Meg voltunk lepve, hogy mennyire kedvesen és udvariasan üdvözölnek mindenütt a helybeliek. Innen az erdőbe beérve egy hosszabb szakasz következett, amely szerencsére túl sok szívdobogtató kaptatót nem tartogatott, de azért folyamatosan finoman emelkedett. Nekem, aki jól elszoktam az ilyen típusú terheléstől, ekkorra (nagyjából 12–15 km után) már kezdett picit elfogyni az erőm, ráadásul kiderült, hogy a hátizsákomat sem rögzítettem megfelelő módon, így szegény öreg csípő- és térdízületeim végképp nem tudták mire vélni ezt a szívatást. 

Szerencsére tapasztalt túratársaim segítettek megfelelően rögzíteni a táskámat, illetve még az egy szerencsétlen túrabotom helyett kettőt is kaptam, így könnyebben fel tudtam magam tornászni a következő csodálatos látnivalóhoz. 

Martonyi kolostorrom

A Kéktúrajelzéssel ellátott útról csak néhány száz méterre kell letérni ahhoz, hogy megcsodálhassuk ezt a gyönyörű és igazán impozáns középkori kolostorromot. Ott jártunkkor jókora mennyiségű csalánnal kellett megküzdenünk, hogy bejussunk az épületbe, de még így is megérte. A Martonyi Háromhegyi Pálos kolostort 1411-ben szentelték fel. Első írásos említése 1341-ből származik, egy adománylevélen szerepel, mely szerint a Szalonnai család egyik őse telkét és a hozzá tartozó kúriát az itt élő remetéknek adományozta.

Mivel még sötétedés előtt szerettünk volna Bódvaszilasra érni, túl sok pihenőt sajnos nem tarthattunk, de a kolostor romjainál muszáj volt elidőzni egy kicsit. Ezt a helyszínt választottuk az uzsonnánk elfogyasztásához is, majd ismét nekivágtunk az erdőnek. 

Bódvarákó és a titokzatos pecsét

Egy kisebb (a nyikorgó ízületeimnek komolyabb) emelkedő után a hegy gerincén végighaladva, majd egy jókora szakaszon végre lefelé tartva eljutottunk Bódvarákóra. Ezen a különös nevű településen egy hozzá illően érdekes mintázatú pecsét kerülhetett a füzetünkbe. Azt már csak este tudtuk meg, hogy az általunk rákollónak vagy virágnak vélt kép valójában egy különleges kristályt ábrázolt, amelyből sok található errefelé.

Esztramos, Amigos!

Bódvarákó és Bódvaszilas között található az Esztramos-hegy, amely hangzásával ellentétben nem egy hazájától távol szakadt és egy helybeli családba beházasodott spanyol nemesről kapta a nevét. Az Esztramos az Aggteleki-karszthoz sorolt, de földrajzi értelemben a Szalonnai-karszthoz tartozó, a Bódva völgyéből szigetszerűen kiemelkedő, eredetileg 380 méteres, a bányászat következében ma 320 méter magasságú hegy. Anyaga mészkő, de nyomokban vasércet is tartalmaz, emiatt az 1830-as évektől az 1950-es évekig, a jó minőségű mészkő miatt pedig az 1940-es évektől egészen 1996-ig folyt itt bányászat. 2001 óta a hegy teljes területe az Aggteleki Nemzeti Parkhoz tartozik. 

Az itt található barlangok az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjaival együtt a Világörökség részét képezik. Egyik legnevezetesebb közülük a hazánk egyik leggazdagabb formakincsével rendelkező Rákóczi 1. sz. barlang, illetve a bányászat miatt sajnos csaknem teljesen elpusztult Esztramosi Földvári Aladár-barlang. A hegy számos ürege és barlangja a bányaművelés során teljesen megsemmisült. Élővilága értékes, rétjein többek között kockás liliom és mocsári kosbor található, de itt fordul elő legnagyobb mennyiségben a fürtös kőtörőfű is.

Na, de honnét is ered a spanyolos hangzású név? Váratlan fordulat, de nem újlatin jövevényszó, hanem a szláv sztrm szóból ered (igen, van ilyen szó), amelynek jelentése meredek, ami a hegy jellegzetes alakjára utal.

Horrorfilmek díszlete lehetne az egykori bánya

Az Esztramos-hegy oldalában találtunk egy igazán izgalmas épületet, amely az egykor élénk bányászat emlékét idézi. Az építmény mára teljesen elrozsdásodott, és sok helyütt gazdag növényzet futotta be a valamikor sokat látott falakat. Számomra a nemrégiben nagy sikerrel vetített Last of Us című sorozat képi világát idézte ez a miliő. Romantikus és kicsit mindig félelmetes érzés elhagyott épületekben járni. Mi nem másztunk föl a dús aljnövényzet és a rengeteg szúnyog miatt, de elképzelhető, hogy nem is lehet, mivel sajnos nem tűnt túl stabilnak. 

Soha véget nem érőnek tűnő út Bódvaszilasig

Az Esztramostól egy már használaton kívüli vasúti sín nyomvonalát követve haladhattunk tovább, majd kiértünk egy hatalmas, gyönyörű mezőre. Innen már a lemenő nap fényében csodálhattuk meg a környező magaslatokat. Mindössze a fáradtság és a meglehetősen magas, az este közeledtével kissé párás aljnövényzet tette egy kicsit nagyobb kihívássá ezt az egyébként már cseppet sem nehéz terepet. 

Az utolsó pecsét őrzője

Az út vége a bódvaszilasi vasútállomás, ahol az utolsó pecsétet egy barátságos kutyus őrizte. Innen már csak pár száz métert sétáltunk a szállásunkig, amelyet szívből ajánlok minden erre járó utazónak. A Muskátli Vendégházat egy kedves hölgy, Judit üzemelteti, aki finom házi pálinkával, hideg gyümölcslevessel, pörkölttel, frissen szaggatott nokedlivel és túrós-vaníliás palacsintával várt bennünket. A szállás tiszta, rendezett, kényelmes. Másnap pedig madárcsicsergésre és a frissen főtt kávé, a megsült rántotta illatára ébredhettünk. A túratársaim korábban már teljesítették a következő, Aggtelekig terjedő szakaszt, de én még el fogok jönni újra erre a környékre, amikor folytatom a túrát, és biztos, hogy indulás előtt itt fogok megszállni és erőt gyűjteni a közel 30 km-es etapra.

Tapasztalatok és tanulságok

Összességében ez a szakasz nem számít nehéznek. Mindösszesen, a kolostorhoz vezető kitérővel együtt 22 km, és nincsenek benne túlságosan nagy szintkülönbségek, így az, aki rendszeresen túrázik, 4–5 óra alatt könnyedén teljesítheti. Hozzánk az időjárás is nagyon kegyes volt, mivel a nyári időpont ellenére sem kellett szenvedni a melegtől, mi több, időnként még a pulóver is előkerült. Azonban szinte végig sütött a nap, és még egy kis zápor sem tette kellemetlenné az utat. A borsodi tájak álomszépek. Kicsit olyan, mintha visszautaznánk az időben. Azt javaslom, hogy a környék esetleges rossz híre se tántorítson el egyetlen utazót sem, nekünk legalábbis csupa jó tapasztalatunk volt a túránk során. 

A kezdő kéktúrázóknak is melegen ajánlott ez a szakasz, hiszen sok a látnivaló, és közepesen nehéz a terep, de ha először vagy hosszú kihagyás után vágtok neki, akkor velem ellentétben jól kössétek föl ne csak a gatyát, de a hátizsákot is!

Képek: Kiss Viktória