Mondhatnánk, hogy az Isten tágas ege alatt nem létezik selejtes teremtmény. Ez a vélemény azonban a hozzá nem értésünkről tanúskodik, s nem arról, hogy megértettük, miként is működik a természet.

A nagybetűs „természet” azon a területeken, ahol az ember már évezredek óta jelen van, nem tud magától működni. Igazából aranykor sosem volt, mindig váltakozott az átmeneti béke, aztán a táplálékhiány, a betegségek vagy a ragadozó–táplálékállat-egyensúly felborulása miatti kataklizma. Hogy ez ne történjen meg, jó pásztor módjára vigyáznunk kell arra a kivételes állapotra, ami épp most van. Ehhez viszont – mint egy orvosnak – néha fájdalmas beavatkozásokat kell végeznünk, ez pedig a vadászat maga.

Csúnya szó a „selejt”, használjuk inkább a „továbbörökítés szempontjából nemkívánatos tulajdonságokat hordozó” jelzőt! Így hívja a szakirodalom azt a vadat, amelynek valamely külső vagy (ha ismerjük) belső jellemzőjét nem szeretnénk viszontlátni a következő generációkban. Ez vad esetében egyáltalán nem esztétikai, hanem az egészséges állomány szempontjából fontos tényezők sora. Ilyen például a muflon nyakába vagy szemébe növő szarva, illetve az ágak, azaz korona nélkül végződő „dárdás” gímbika agancsa.

Utóbbi például azért helytelen, mert az agancsok ágai sisakrostélyként működnek, és védik a bikát a halálos szúrástól, azonban ha ezek hiányoznak, akkor az egyébként hitványabb tulajdonságokkal rendelkező, ám dárdás bika agancsa könnyen végzetes sebet ejthet a másikon, mikor egymásnak feszülnek. Ekkor a sérült bika iszonyatos szenvedések közepette pusztul el. Másik szempont lehet például egy daganatos elváltozás vagy más, jól látható tünettel jelentkező betegség, ami vad esetében nem gyógyítható még annyira sem, mint háziállatnál.

Kapcsolódó bejegyzések

A vadászat nem az ölésről szól – 1. rész

A vadászati kultúra a többség számára identitásképző, meghatározó és összetartó erő.

Akkor miért lövik meg a gyönyörű, nagy, kívánatos agancsú bikákat? – kérdezik sokan. Ezeket csak akkor célszerű terítékre hozni, ha már „benne vannak a korban”, azaz már jó sok bőgésen át nemzettek utódokat, s a következő évtől kezdve koruk miatt a fiatalabb bikák már könnyen elvernék őket, ezzel felesleges szenvedést okozva nekik. Ugyanakkor a feltörekvő ifjak elől is elvehetik a lehetőséget.