56 millió évvel ezelőtt egy gyors globális felmelegedési epizód extrém áradásokat okozott, és teljesen átalakította a tájat. Lehet, hogy a mostani klímaváltozással kapcsolatos apokaliptikus víziók még mindig túl derűlátók.
56 millió éve kivételes globális felmelegedési epizód játszódott le bolygónkon. Geológiai időskálán mérve egészen rövid idő,
mindössze 10-20 ezer év alatt az átlaghőmérséklet 5-8 fokkal megemelkedett, és csak több százezer év múltán tért vissza az eredeti értékére.
A Pireneusok déli lejtőinek üledékeit elemezve a Genfi Egyetem kutatói fel tudták becsülni a felmelegedésnek a folyók áradásaira és a környező tájra gyakorolt hatását. Megállapították, hogy az áradásokkal járó vízszintingadozás legalább a 8-szorosára – de olykor a 14-szeresére – nőtt, és a növényzettel borított tájat száraz, kavicsos síkságok váltották fel.
A Scientific Reports legújabb számában közreadott nyugtalanító következtetések arra figyelmeztetnek, hogy
a globális felmelegedés a jelenlegi klímamodellek jóslatain jóval túlmutató következményekkel járhat.
„A hajdani globális felmelegedés elemzéséhez alkalmazott módszerünket közvetlenül a sejtek jelátvitelének rendszerbiológiai megközelítése ihlette – magyarázta Sébastien Castelltort, a Genfi Egyetem Természettudományi Karán a Földtudományi Tanszék tanára és a vizsgálat vezetője. – Ott a kutatók azt nézik, milyen jelátviteli folyamatokkal válaszol a sejt az őt érő külső stimulusokra. Minket is az érdekel, hogy egy rendszer – a mi esetünkben a hidrológiai ciklus, amire a folyók viselkedéséből következtetünk – hogyan válaszol arra a külső jelre, ami ez esetben a globális felmelegedés.”
A tanulmány egy a tudósok előtt régóta ismeretes extrém klímaváltozási eseményre fókuszált.
Az 5-8 fokos felmelegedés 56 millió évvel ezelőtt, a paleocén és eocén földtörténeti korszakok határán zajlott le, ezért az időszakot a PETM betűszóval (paleocén-eocén termális maximum) is szokta jelölni a szakirodalom.
Az Earth Surface Signaling System (ESSS) nevű projektet, amely a Genfi Egyetemen kívül a lausanne-i, utrechti, western washingtoni és austini egyetemek közreműködésével jött létre, a Svájci Nemzeti Kutatási Alap támogatta.
A tudósok a PETM időszakát vizsgálva már az 1970-es években felfigyeltek a stabil szénizotópok arányában jelentkező szembeötlő anomáliára. A könnyű (12-es tömegszámú) szénizotóp részarányának növekedése a nehéz (13-as tömegszámú) izotóp rovására a szén körforgásának zavarát jelezte úgy a szárazföldeken, mint az óceánokban, és látványos mértékű globális felmelegedésről tanúskodott.
A PETM idején pálmafák susogtak a sarkkörök földrajzi szélességén, és olyan tengeri planktonélőlények, mint a normálisan csak a trópusi vizekben tenyésző Apectodinium ostoros egysejtű, hirtelen az egész földgolyón elterjedtek. A geológusok számára az efféle megfigyelések valóságos „őshőmérőként” szolgálnak, és ez esetben a felszíni vizek drasztikus felmelegedését jelzik.
A tengerfelszín vízhőmérséklete helyenként megközelítette a 36 °C-ot, ami számos élőlény számára már halálos meleg.
A cikk befejező része a lenti linken olvasható tovább.
