A vidéki életemről szóló sorozat előző részében a baromfitartás szépségeiről és buktatóiról írtam, most pedig a kiskérődzők világába nyújtok bepillantást a kezdő birkatartó szemével. De ne szaladjunk ennyire előre, mert ez a fejezet sem kezdődött egyszerűen!

Lovak nélkül maradtam

Pár évvel ezelőtt sajnos úgy hozta a sors, hogy teljesen lómentes lett a házam. Először az idős, szép kort megélt lovam hagyott itt engem, utána pedig hosszan tartó betegség (kehesség) után a „harci hátasom” is. Mindkét ló elvesztése nagyon megviselt, főleg azért, mert számomra a lovaglás élménye leginkább az ő hátukon eltöltött kalandokat jelentette, nem csupán egy akármilyen lóval való időtöltést. Akkoriban volt még egy kancám itthon, illetve az ő csodaszép méncsikója. Mivel azonban háznál nem szerencsés mént nevelni, osztottam-szoroztam, és bármennyire is gyönyörű és okos lógyerek volt, inkább eladtam egy olyan gazdának, akinek megvoltak a feltételei a méncsikó neveléséhez.
A kanca így egyedül maradt nálam, akire – bár végtelenül kedves, aranyos, bújós és jó szándékú ló volt – valamiért nem szerettem ráülni. Viszont nagyon fiatal volt még, így egy idő után jobbnak láttam, ha ő is megtalálja az álom gazdiját ahelyett, hogy nálam kerti díszként legelészik. Így is lett, a lehető legjobb helyre került, szerető kezekbe, azóta is éli boldog életét.

A legrondább póni

Egy fél év után viszont nagyon hiányzott már a lóillat a tanyáról, de tudtam, hogy nem lenne elég időm gondosan foglalkozni egy rendes, nagy lóval. Eszembe jutott, hogy veszek egy pónit. Egy igazán kicsi, amolyan semmire sem való biofűnyírót. Azt nem kell hetente többször lelovagolni, hanem boldogan ellegelészik a legelőn. Miután az ötlet kipattant a fejemből, egy ismerősöm segítségével pár nappal később meg is érkezett a delikvens. Hozzátenném, hogy csupán telefonon „választottam ki” őt, meg sem néztem, mondván, hogy biztosan jó lesz, amit hoznak.
Így történt tehát, hogy egy szép tavaszi délután megállt egy kis dobozos autó a telek aljában, és leszállt róla Ő. Kétszer is meg kellett néznem, nem tudtam eldönteni, jól látok-e: ez tényleg valami lóféle? A „lény” komótosan beügetett a karámba, a dobozos autó pedig elhajtott. A furcsa állat valóban póni volt, de túlzás nélkül a legeslegcsúnyább a fajtából. Óriási téli bundában, egy fehér alapon fekete pöttyös, rózsaszín orrú, 80 centi magas kis mamut nézett velem farkasszemet. Ő volt György, a legrondább póni.

Györgyről azért hamarosan kiderült pár rejtett ez meg az. Például, hogy nem is csődör, hanem herélt (ez mondjuk pozitív), illetve a „körülbelül 13–14 éves” meghatározás inkább a 24–25 év fele tendált. Mindenesetre szépen berendezkedett, boldogan legelészett, és hízott, mint a disznó. Így őszre nemcsak a legrondább póni megnevezés becsületes tulajdonosa lett, hanem a „legrondább dagadt póni” titulust és kiérdemelte.

A juhok érkezése

Nos, György – bár imádta a hasát – a lovakhoz hűen eléggé válogatós volt, így a vegetációs időszakban többször át kellett mennem a területen a motoros fűnyíróval is, aminek annyira nem örültem. Egyrészt a hektikus legelése miatt, másrészt azért, mert sajnáltam, hogy egyedül van, következő tavasszal, Húsvét előtt egy nappal úgy ébredtem, hogy nekem birka kell. Gyorsan elkezdtem keresgélni, hogy milyen megúszós fajták léteznek, akikkel nincs sok gond, nem kényesek, nem kell a gyapjukat nyírni, és mondjuk ki is néznek valahogy (ha már szegény póni iszonyatosan csúf volt). Így találtam rá a kameruni juh fajtára. Nem sokat teketóriáztam, le is beszéltem egy közeli helyen az adásvételt.

A következő napon már egy anya és a kis egyhetes kosbáránya rémüldözött a legelőn Györgytől, ő pedig tőlük. A kölcsönös rémüldözés után viszont szépen összebarátkoztak. Bezzeg velem az anyajuh (ennek köszönhetően a kosbárány) semmi pénzért nem akart jóban lenni. Igazából nem is erőltettem a bizalmi viszonyt, hiszen úgymond „haszonállatok”, és ha úgy adódik, a tányéron végzik. Ha viszont megkedvelem őket, már biztosan nem leszek képes ételként gondolni rájuk.

Persze esélyt sem adtak rá, hogy haverok legyünk. A száraz kenyeret és egyéb jutalomfalatot nagy kegyesen elvették a kezemből, de megsimogatni sosem engedték magukat. Közben a kis kosbárány szépen nőtt és nőtt, majd belépett az ivarérett korba, én viszont semerre sem léptem, így aztán Trónok harcát megszégyenítő vérfertőző kapcsolat alakult ki anya és fia között. Több birkás ismerősöm megnyugtatott, hogy a birkák jól bírják a rokontenyésztést, ami öt hónap múlva be is bizonyosodott. Egy gyönyörű, erős, egészséges kosbárány született. A kis kosbárány aztán továbbtartásra új gazdához került, én pedig gyorsan lecseréltem a felnőtt kost egy idegen vérűre.

A renitens kos rövid pályafutása

Sajnos időközben szegény György korából kifolyólag öregségi halált halt, de annak örültem, hogy az utolsó pár éve biztosan boldogan telt el. Az ő eltávozása után történt, hogy megérkeztek szép sorban a kecskék is a tanyára, de erről majd egy külön fejezetben írok. Az új kos – bár az embertől igencsak tartott – a kecskékkel gyorsan összebarátkozott. Tulajdonképpen kicsit túlságosan is, ugyanis – hogyan is fogalmazzak szépen – nem csupán a saját fajához és annak nőivarú egyedeihez vonzódott. Ez a devianciája olyan méreteket öltött, hogy konkrétan durva zaklatásba ment át a viselkedése, aminek az akkor még igen fiatal kis bakom volt a legnagyobb elszenvedője. Ráadásul hamarosan várható volt az újabb kisbárány születése is, így nem maradt számára más kiút, mint a mélyhűtő.

Szerencsémre az utódja nőivarú lett. Egy napfényes szeptemberi reggelen egy aranyos kis jerke bárány ugrált az anyja körül. Ő sem lett kézhez szoktatva. Noha a kos metamorfózisa után nagyon sokat bátorodott az anyja is, utána is csak némi jutalomfalat ellenében tűrte el a közelségemet.
A kislány is szépen felnőtt, a kecske-birka-nyájamban béke honolt. Pár hónapja viszont ismét belém bújt a kisördög, hogy csak kellene a lányoknak egy férfi a háznál. Időközben nagyon megtetszett a kameruninak a fekete változata, így célzottan ilyen irányba kezdtem el férjet keresni számukra.

A fekete angyal

Nem is kellett sokat várnom, egy hirdetésben megpillantottam egy gyönyörű fekete kost. Le is csaptam rá, másnap pedig meg is érkezett hozzánk. A lányok első nap megpróbáltak decensen viselkedni, és nem rögtön odaadni magukat az ifjú titánnak, de másnap leomlottak a gátlások, én pedig vigyorogva feljegyeztem a naptárba, hogy öt hónap múlva itt bizony kisbárányok születése várható.

Az új kos mellett azonban nem mehetek el ennyivel, őurasága ugyanis igazi karakter. Olyan helyről vettem, ahol kicsi kora óta kézhez volt szoktatva, így nemcsak engedi a simogatást, hanem követeli is, meg persze a jutalomfalatokat is. Ha nem kap, akkor zaklatni kezdi az embert, felugrál, nekünk dönti a fejét, és irtózatos hangon kiabál. Ha pedig én nem vagyok ott, akkor a szomszédokat inzultálja, akik persze megsajnálják, és adnak neki valamit, így az ördögi kör folytatódik. De őszintén, nagyon kedvelem őt, mert gyönyörű szép jószág, és végtelenül kedves is, remélem sok-sok szép bárány születik majd utána.

A kameruni juhokról

Végezetül a kameruni juh fajtájáról írok pár gondolatot. Bár nálam eddig csupán a bemutatott néhány egyed fordult meg, sok ismerősöm nagyobb állományt tart, és az ő tapasztalataik is tökéletesen megegyeznek az enyéimmel.
Ez a fajta hihetetlenül igénytelen, és borzasztóan jól hasznosítja a takarmányt. Nem kell nyírni, télen téli szőrt növeszt, így tökéletesen bírja a nagy mínuszokat is. Sőt, ha éppen télen ellik, akkor a jégre születő kisbárány is pikkpakk összekapja magát, és megy az anyja után. Nagyon könnyen, segítség nélkül hozza világra az utódokat, ráadásul igen szapora állat, évente kétszer van alatta egy, de nem ritkán akár két bárány is. Nálam állatorvost csak féreghajtás miatt láttak, ugyanis nagyon egészségesek. A kameruni juh húsa nem faggyas, íze nem a birkáéra, sokkal inkább az őzére vagy a muflonéra hasonlít. Kis helyen is gazdaságosan lehet tartani, akár gyümölcsösökben is tökéletes fűnyíróként funkciónál.
És nem mászik fel semmire, nem rongál meg semmit, nem rágja le a fákat, mint a kecskék. De erről majd a következő részben mesélek.