A vidéki élet szépségeit részletező sorozatom legutóbbi részében a konyhakert kialakításának izgalmairól írtam, most pedig a baromfitartás örömeit és nehézségeit vesézem ki.

Az nem is volt kérdés számomra, hogy baromfi mindenképpen kell, hiszen milyen vidéki udvar az, ahol nem kukorékol a kakas? Így hát az első felvonás nem is váratott sokáig magára, a kiköltözésem utáni második évben már be is szereztem egy kis csapat csirkét. Nem is akármilyeneket! Magyar fajtájú lovak és kutyák mellé magyar fajta baromfi dukál, így lefoglaltam 30 darab fogolyszínű naposcsibét a Gödöllői Génmegőrzési Központban. A nagyszámú rendelés miatt csak jó 2 hónap várakozás után kaptam meg őket.

Naposcsibék a pincében

Akkortájt életem összes csibenevelési tapasztalata csupán gyermekkorom húsvéti csirkéire korlátozódott. Testvéremmel jó pár éven keresztül kaptunk fejenként egy-egy kiscsibét, akiket a lakásban tartottunk pár hétig. Majd amikor nagyobbacskák, tollasok és kellően büdösek lettek, elvittük őket a nagybátyámékhoz vidékre. Hozzáteszem, minden egyedet sikeresen életben tartottunk gyerekként is, de azért voltak kétségeim, hogy a csapatból vajon mindenki túléli-e a csibekorát. A pincében infralámpa alatt nevelkedtek jó három-négy hétig, majd kiköltöztek a helyükre. Persze nyár volt, így nem kellett attól tartanom, hogy megfáznak kint. A veszteség nulla volt, és én nagyon büszke voltam magamra.

A nyár folyamán gyönyörűen nevelkedtek a csirkéim, egyre jobban látszott az is, hogy minden bizonnyal több a kakas, mint a jérce, de nem bántam. Örültem, hogy lesz majd levesnek való, igazi háztáji hús is.
Már 12 hetes volt a csapat, amikor egy barátom elkönyörgött tőlem két tyúkot és egy kakast. Odaadtam neki, majd másnap láttam, hogy az egyik csirkém erősen gubbaszt, rá egy napra pedig sajnos el is pusztult. Forró augusztus végi nap volt, nem gondoltam semmi rosszra, csak a melegre. Aztán a következő nap már a csapat fele beteg volt, harmadnapra pedig két kakason kívül elhullott az összes.
Tanácstalanul álltam az ügy előtt, így vittem mintát a laborba, ahol kiderült, a gumboro nevezetű baromfibetegség végzett velük. Ez azért volt meglepő, mert elvileg egyrészt ilyen idős állományt már nem igazán betegít meg ez a fertőzés, másrészt nem viszi el szinte az összes állatot. Persze én is hibáztam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy az alapvakcinázás után kell még nekik adni mást is (hozzáteszem, tapasztalataim alapján a háztáji baromfitartók a féreghajtón kívül nem nagyon kezelik mással az állataikat).

Második nekifutás

Az első csapat elhullása után vártam jó másfél évet, kifertőtlenítettem a tyúkólat, majd egy barátnőmtől kaptam két japán kakast. A japán kakasok mellé pedig kaptam egy tojó tyúkot attól az illetőtől, aki korábban a fogolyszínű csapatból vitt tőlem három egyedet, és akik ezáltal megmenekültek a nálam megjelenő betegségtől és haláltól. A kapott tyúk egyikük utódja volt, egy valamilyen sima vörös tollú apától.
Ezek után elkezdtem a hirdetések között tojó tyúkokat keresni, így találtam rá egy – már nem emlékszem milyen fajtájú – fiatal csapatra. Tenyésztojásért tartották őket, ennek megfelelően a kakasok szorgalmas munkáinak köszönhetően szinte semmi toll nem volt a tyúkok hátán. Azzal a jótanáccsal láttak el az eladók, hogy feltétlenül adjak nekik tojótápot, ha szeretnék tőlük tojást látni. 6 darabot hoztam el, így az itthoni állomány 7 tyúkra és 2 japán kakasra bővült. Utóbbiak – bár az egyik egy igazi agresszor volt, sokszor meg is csípett – azért praktikusak, mert jó kakas módjára rendet tartanak, azonban kis méretüknél fogva nem amortizálják le a tyúkokat.
Mondanom sem kell, egy gramm tápot nem kaptak, viszont kukorica-, árpa-, napraforgódarát és búzát vegyesen igen. Továbbá mindenféle zöldségmaradékot, ezenfelül pedig kedvükre kapirgálhattak a lovak karámjában és a lótrágya-tárolóban. Utóbbi olyan kedvelt szórakozásuk volt, hogy a nem kicsit kikapirgált trágyát naponta vissza kellett lapátolnom a helyére. Ők viszont rengeteg kövér cserebogárlárvát és más hasonló finomságokat találtak benne, így érthető volt a rajongásuk.

Nem telt bele sok idő, és nagyon szépen kitollasodtak. A kissé csapzott kabátjuk és a kopasz hátuk helyett dús, fényes tollazat jelent meg. Szépen meg is híztak, és elkezdtek gyönyörűen tojni is. Ez a kis csapat tökéletesen fedezte a bővebb család tojásszükségletét egészen őszig, viszont a rövidebb nappalok beköszöntével szinte egyik napról a másikra leálltak a tojással. Én szándékosan nem toltam őket semmilyen táppal, se a lámpás trükköt nem alkalmaztam (ami abból áll, hogy mesterségesen világítunk nekik, ezáltal úgy érzékelik, hogy ismét hosszabbak a nappalok, és újra elkezdenek tojni). Hagytam őket a saját igényük szerint pihenni, cserébe már január közepén elkezdtek újra friss tojásokkal megajándékozni.

Egy csúnya vég

A harmadik évben azonban a szorgalmas kis tojásgyárosokra egy májusi délután sajnos lecsapott a kaszás. Méghozzá egy róka képében, aki minden bizonnyal fialás után volt, és kölykeinek hordta ilyen vehemenciával az ételt. A két kis agresszív japán kakason kívül ugyanis senkit sem hagyott életben. Persze tudom, hogy ez a vidéki élet velejárója, de azért akkor is baromi nagy pofátlanság, hogy fényes nappal az összes tojómat elviszi úgy, hogy egy nagy rét mellett lakom, tehát nyugodtan mehetne pockot fogni. Nyilván nem fog, mert a róka opportunista állat. De borzasztóan rossz a gazda szívének, hogy a szeretetben nevelt kis tyúkjaiból csak tollak maradnak.

Ezek után jó pár évig hanyagoltam a témát, bezárva nem akartam baromfit tartani, így viszont mindig benne lett volna a pakliban, hogy tyúkjaim egy alomnyi rókafi táplálékai lesznek.
Egészen tavaly nyárig tartott a tyúkmentes életem, amikor is újból rendeltem Gödöllőről 60 darab fogolyszínű naposcsibét. Ebből csak 35 volt az enyém, a többit egy jóbarátomnak hoztam, de háromhetes korukig nálam nevelkedtek.

Csirkenevelde a vendégszobában és a szökevény növendékek

Most már sokkal óvatosabban álltam a témához. Úgy gondoltam, a pincében a nyár és az infralámpa ellenére is hűvös lesz nekik, így berendeztem a neveldét az egyik hátsó szobámba. Soha többet nem teszek ilyet! Nem is értem, hogy gondoltam. A pár napig cuki, csipogó kis pelyhes labdák nagyon hamar tollas, büdös, szökős madarakká váltak. Kínszenvedés volt az a három hét, amíg ki nem került az én csapatom a kinti helyére, a többi pedig a végleges gazdájához.
Most máshová helyeztem a tyúkólat, felhoztam egészen a ház közelébe, a – szinte sosem használt – kutyakennelek mellé. Itt – lekopogom – azóta is biztonságban vannak a rókáktól. Annak ellenére is, hogy nappal lemennek a telek végébe (és persze a szomszédba is). Azzal viszont nem számoltam, hogy ezek a kis szemétládák borzasztóan élelmesek és kifejezetten szökősek, ráadásul irtó jól repülnek. Emiatt volt evezőtoll-vágástól kezdve minden. De szerintem ezek diffundáltak, mert minden erőfeszítésem ellenére voltak olyan egyedek, akik kijutottak a kertbe. Nekem viszont egy fél tucat agaram van, akik másodpercek alatt elejtették a kalandorokat, így nagyon hamar körülbelül a felére csappant az állomány.

Öröm az ürömben, hogy amikor már picit nagyobbak voltak, legalább finom levest tudtam főzni a kényszerhalált halt csirkékből. Aztán egy idő után elfogytak a renitens kalandvágyók, a csapat normális része tiszteletben tartotta a kerítést. Csupán néhány „felesleges” kakas végezte a mélyhűtőmben, de az már az én művem volt, nem a kutyáké. Egy tyúkot ért még egy furcsa szerencsétlenség. Az egyik kecském olyan erővel taszította arrébb az abrakjától, hogy szegény nem élte túl.
Jelenleg hat tyúk és egy kakas jelenti a baromfi-állományomat, de jövőre szeretnék melléjük még legalább ennyit felnevelni.

Remek kis csapat

Az a saját tapasztalatom, hogy ezek a parlagi magyar fajták nagyon szívósak. Baromfi létükre kifejezetten értelmesek, igénytelenek, jól bírják a ridegtartást, nem betegek. Rendkívül szorgalmasan tojnak, a nálam lévő egyedek fél éves koruk – azaz január – óta megállás nélkül potyogtatják a tojásokat. Van pár idegesítő szokásuk, például a valamikori szökdösésük vagy az, hogy a tojásokat néha furcsa helyeken találom meg, véletlenül sem a nekik épített tojóládában. A kakasom pedig olyan agresszív, hogy nagy hiba hátat fordítani neki. Hálátlan! Pedig őt hagytam meg egyedüli háremőrnek.

A baromfitartásnak van egy leírhatatlan bája. Nemcsak a fantasztikus házi tojás vagy a semmihez sem hasonlítható hús miatt, hanem mert ezek a kis dinoszauruszleszármazottak egyszerűen függőséget okoznak. Órákig el lehet nézni, ahogyan jönnek-mennek, kapirgálnak. Ha egyikük talál valamit, akkor kiabálva rohan körbe-körbe, a többiek pedig üldözik őt. Mindig van, aki kilóg a sorból, akinek különös személyisége van. Aki szereti, ha simogatják, aki a vállunkra száll. A reggeli kakaskukorékolás pedig kötelező dallam a vidéki reggeleken.