„Az életveszélyes helyzetek helyett a szabadság érzése vonz” – vallja Varga Dániel. Az íróként is alkotó túravezetővel hamarosan megjelenő, A Balkán különleges útvonalai címet viselő könyvéről és a természet szépségeiről beszélgettünk.
Nem túlzok azzal a kijelentéssel, hogy a természet szerelmese vagy. Honnan jött a késztetés, hogy már gyermekként túravezetéssel foglalkozz?
A túravezetés iránti érdeklődést és vele együtt a természet szeretetét is apai nagyapámtól kaptam örökségül, aki alapítója és túravezetője volt a néhai Légiforgalmi Repülőtéri Igazgatóság túraszakosztályának. A gyermekkori „kalandok” után – a gimnáziumi éveim alatt – korkedvezménnyel elvégeztem a Magyar Természetjáró Szövetség túravezető tanfolyamát. Hálás vagyok egykori alma materemnek, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumnak, hogy támogattak az álmaim megvalósításában, és lehetőséget biztosítottak ahhoz, hogy osztálykirándulásokat szervezhessek, vezethessek.
Biztosan sokan feltették már a kérdést, de engem is érdekel, hogy mi adta az igazi inspirációt ebben a hivatásban?
Elsősorban az, hogy az ember másokat is megismertethet a természet sokszínűségével, élményt szerezhet, és eljuthat olyan magashegyekbe is, ahova egyedül biztonsági okokból nem menne. Például azért, mert baleset esetén nem tudja levinni önmagát. A csoportos túrák ezért (is) a kölcsönös bizalmon alapulnak. Különösen szép az, amikor egy-egy nagyobb útra ismeretlenként indulunk el, és társakként érkezünk haza. A gyönyörű és különleges tájakon túl az emberi kapcsolatok és a közös élmények adják a legnagyobb motivációt az újbóli közös kalandok szervezéséhez. Az extremitás vagy az életveszély sohasem vonzott. Sokkal inkább a szépség és a szabadság érzése. Számomra ez a sport egyfajta vallásos cselekedet is, hiszen az ember egy teljesítménytúra vagy természetjárás során nemcsak az egészségéért tesz, hanem közelebb kerül önmagához is.
Utazásaid, túráid jelentős részét a Balkán országaiban valósítod meg. Mi vonz ebben a vidékben?
Talán a felfedezetlensége és az, hogy a végére járjak a dolgoknak: tényleg olyan, amilyennek a hírekben látjuk, vagy ahogyan a szüleink meséltek róla? Gyakran tapasztalom, hogy sokan negatív érzésekkel viszonyulnak például Szerbiához vagy éppen Koszovóhoz, miközben ezek a területek kuriózumnak számító természeti kincsekkel rendelkeznek. Az előítéletekhez biztosan a régi idők konfliktusainak és az egykori háborúknak az emléke is hozzájárul. Ha azonban csak egyszer is megelőlegeznék a bizalmat, és elutaznának ezekre a helyszínekre, biztosra veszem, hogy kellemesen csalódnának. Az infrastruktúra és az ár-érték arány nagyon jó, a helyiek közvetlensége kivételes.
Túráim célja, hogy olyan helyeket mutassak be a Balkántól keletre, amelyek még sokak számára ismeretlenek.
Februárban jelenik meg új könyved Örményország útikönyv és túrakalauz címmel. Miért pont erre a csak pár évtizede önálló országra esett a választásod?
Negyedszázadnyi túravezetői múlttal a hátam mögött arra jutottam, hogy az Alpokról, a Kárpátokról vagy a Tátráról számos jobbnál jobb könyv született már, gazdag irodalmi anyaggal és képes beszámolóval. A Balkán tájegységeiről, pláne a tőle keletre fekvő vidékekről, alig íródott olyan útikönyv, amely túrakalauz is. Ehhez minden bizonnyal a mai trendek is hozzájárultak, már ami a népszerűségi indexet illeti. Jó lenne, ha minél többen tudnák, hogy a Balkántól keletre is csodálatos hegyek emelkednek, ráadásul még nincsenek turisztikailag túlfejlesztve, még nem tapossák egymás bakancsát a népszerűbb útvonalakon sem, vagyis sokkal szabadabban lehet hódolni a természetjárásnak.
Milyen fenntarthatósági intézkedésekkel találkoztál a Balkán országaiban?
Nagyon változó. A nemzeti parkokban szigorú előírásokat kell betartani, és meglepődve tapasztaltam, hogy sokfelé be is tartatják a szabályokat. Például pénzbüntetés járhat azért, ha valaki letér a turistaútról, vagy ha netán nem kijelölt helyen állít sátrat. Észak-Macedóniában nyáron lépten-nyomon erdőőrökkel találkozni, és számos útvonalat kamerákkal biztosítanak. Ugyanakkor olyan feltáratlan részek is léteznek, ahol a térképre rákerülni is teljesítmény, vagyis nagyobb a kaland és a szabadságérzet is, mint a jóval népszerűbb országok túraútvonalain (pl. a Tátrában, az Alpokban.) Ráadásul az internet, az okostelefon és a GPS világában már a jelzetlen ösvényeken való tájékozódás sem akkora kihívás.
Örményországban több mint két hónapot töltöttél. Milyen életszínvonal fogadott?
Örményország napról napra fejlődik, és bár akadnak hiányosságok, pont ez a tökéletlenség garantálja a mellbevágó kalandot. Itt semmi sem olyan, mint amilyennek az ember elképzeli, vagy amilyennek várná, valahogy mégis minden passzol, mindenre talál megoldást, és ez felülmúl minden elképzelést. Grúzia árnyékában ez a kicsi, ám büszke ország tárt karokkal vár mindenkit, aki nyitott szívvel érkezve kíváncsi a Kis-Kaukázus legszebb látnivalóira és legmenőbb túraútvonalaira. A hetekben megjelenő könyvemben, képekkel illusztrálva ezek a látnivalók és túraútvonalak kerülnek majd az olvasók elé.
A Transzkaukázusi útvonal (TCT) jelentős része Örményországon is keresztülhalad. Mit érdemes tudni erről a túraútról?
Valójában nem egy, hanem rögtön kettő egymást metsző, határokon átívelő, helyi turizmust fellendítő, országokat, kultúrákat, tájegységeket összekötő túraútról van szó. A közel 900 km-es örmény szakasz az észak-déli útvonal része, amely áthalad az Arevik Nemzeti Park hegyvidéki, bozótos sivatagán, Syunik tartomány sziklás csúcsain, a Vayots Dzor vörös szurdokain, a 3000 m feletti Geghama–hegység feltáratlan gerincén, Tavush erdőrengetegén, Lori hihetetlen kanyonjain és Shirak füves sztyeppéjén. A vándorlás során a bátrabbak belekóstolhatnak a sokszínű örmény kulturális örökségbe, megismerhetik a régió hosszú és gazdag történelmét, az itt élők hagyománytiszteletét és vendégszeretetét. És itt jön a kaland, mert fel kell készülni a növényzetben elvesző nyomokra, a folyókon való átkelésekre, a hirtelen időjárás-változásra, az ösvény nélküli szakaszokon az önálló útvonaltervezésre és arra is, hogy baj esetén a segítség nem helikopteren érkezik majd, hanem lóháton, és nem szakember lesz, hanem a pásztor valamelyik farmról. A jelenlegi fejlesztési fázisban a TCT olyan kalandvágyó, tapasztalt túrázók számára ideális kihívás, akik feltalálják magukat váratlan helyzetekben, nem ragaszkodnak a teljes kiszámíthatósághoz, és képesek az önellátásra.
Mi a Transzkaukázusi útvonal legfőbb célja?
Az útvonal első számú küldetése, hogy bevonja a Kaukázust mint régiót a turizmus vérkeringésébe, ezen belül is a természetjárásba. A Transzkaukázusi útvonal örmény része 95 százalékban már elkészült. És hogy mennyire izgalmas ez a túra? 2025-ben mindössze 35 ember járta végig. Az általam is bejárt szakaszokról részletes leírást olvashatnak majd a könyvemben.
Említettük már a fenntarthatóságot. Túravezetőként hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéskörhöz?
Túravezetőként vonz az ismeretlen, minden, ami felfedezésre vár, és itt jön a dilemma… Biztos, hogy felfedezésre vár? Valóban jót teszünk-e azzal, ha bevonjuk a turizmusba az érintetlen vidékeket? Ismerje meg minél több ember ezt a vad, de gyönyörű hegyvidéket, vagy inkább jobb volna meghagyni eredeti állapotában? Örményországban például már két nemzeti park is azzal kampányol, hogy maradjon minden autentikus, mert a kaukázusi leopárdok – a kihalás széléről – visszatértek eredeti lakóhelyükre. Ez elsősorban annak köszönhető, ugye, hogy nem volt a tájegységen emberi jelenlét. Tehát szűk az a mezsgye, amely a természetre és az emberi szükségletek kielégítésére is kedvezően hat. Le a kalappal az olyan szakemberek és döntéshozók előtt, akik tudnak és akarnak is több szempontot mérlegelni és fontossági sorrendet felállítani a fenntarthatóság területén.
Örményországban a tavaknak és a tengerszemeknek is nagy része ivóvíz. Ott milyen szabályokra számíthatnak a turisták?
Megoszlanak a nézetek a környezetvédelmet illetően, hiszen a tavak és a tengerszemek – mint élő vizek – védelem alatt állnak. Ugyanakkor sokat dob egy túrahirdetésen, ha az út végén egy látványos vízesésben vagy egy 3200 méter magasan fekvő, vörös medrű krátertóban meg lehet fürdeni… És vissza is értünk az előző kérdés dilemmájához. Ha mindenki csak egy fénykép erejéig csobban, előbb-utóbb fogyasztásra alkalmatlanokká válnak ezek a vizek. Miközben az emberi oldal is érthető, hiszen a mindent felfedezni kívánó turista – a közösségi média világában – szeretne emlékül egy fotót, s ehhez bizony meg kell mártózni például az Azdahak-krátertóban.
Fotó: Transcaucasian-Trail
2026-ban milyen nagyobb túrák várnak rád?
A hazai és a külhoni könyvbemutatók után folytatom a Balkán felfedezését. Szerbia és Észak-Macedónia hegyi dokumentációja elég jól áll, ezeket szeretném első körben befejezni és a következő részekkel bővíteni a könyvsorozatot. Ezenkívül a csoportos túravezetések is folytatódnak a hazai és a szomszédos országokban. Ha pedig minden a terv szerint halad, akkor idén már az iskolás korosztálynak is bemutathatom Magyarország rejtett kincseit, szintén szervezett túrák keretében. Emberi kapcsolatokra szoktuk mondani, hogy nem szerethetünk valakit, akit nem ismerünk, és ez a természetre, a természeti kincseinkre is vonatkozik. Meg kell ismernünk, hogy ne féljünk tőle, hogy megbecsülhessük és megvédhessük hosszú távon, mert az emberiségnek teremt és biztosít egy továbbra is élhető jövőt. Ehhez leginkább tudatos döntéseinkkel és apró cselekedeteinkkel járulhatunk hozzá, amit túravezetőként minden egyes úti cél megszervezésekor igyekszem szem előtt tartani.
Fotók: Varga Dániel archívuma
