Egy új kutatás egészen különleges kommunikációs rendszert tárt fel az ember és a vadon élő állatok között: a mozambiki mézvadászok és segítőik, a mézkalauz madarak között nem csupán egyszerű jelzések, hanem földrajzilag eltérő, kulturálisan rögzült „nyelvjárások” alakultak ki.
A Fokvárosi Egyetem kutatói a People and Nature folyóiratban publikálták azt a tanulmányt, amelyben a Niassa Természetvédelmi Területen élő mézvadászok szokásait elemzik. Az eredmények szerint a vadászok és a madarak közötti kommunikáció meglepő hasonlóságot mutat az emberi nyelvek fejlődésével: régiónként eltérő hangjelzéseket használnak, amelyeket mindkét fél képes megtanulni.
A feketetorkú mézkalauz (Indicator indicator) és az ember kapcsolata egy ritka, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés. A madár elvezeti az embereket a vadméhek fészkeihez, cserébe pedig a vadászok által hátrahagyott viaszból és lárvákból lakmározik, míg a méz az embereké lesz.
Ez a kooperáció kifinomult hangalapú kommunikációt igényel: a vadászok messziről speciális hívójelekkel csalogatják a madarakat, majd halkabb hangokkal tartják fenn a kapcsolatot a mézkeresés közben. A kutatók 13 falu 131 mézvadászának hívásait rögzítették, és izgalmas mintázatot fedeztek fel.
- Helyi dialektusok: A trillákból, morgásokból, füttyökből és kiáltásokból álló jelek annál jobban eltérnek egymástól, minél távolabb esnek egymástól a vizsgált közösségek.
- Tanult viselkedés: A különbségeket nem a környezeti tényezők okozzák. Ezt bizonyítja, hogy azok a vadászok, akik új faluba költöztek, átvették az új közösségre jellemző „madárnyelvjárást”.
A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy maguk a madarak is megtanulják ezeket a helyi emberi dialektusokat. Bár a jelek régiónként változnak, az együttműködés hatékonysága az egész térségben megmarad, ami azt bizonyítja, hogy mindkét faj folyamatosan alkalmazkodik a másik kommunikációs szokásaihoz. (Qubit)
Borítóképünk illusztráció! Forrás: canva.com