



A nyugati világ abban a hitben gyorsítja a zöldátállást, hogy végre megszabadul a közel-keleti olajfüggőségtől. A valóság azonban az, hogy csupán egy újabb, sokkal szorosabb köteléket fon maga köré, amit ezúttal Peking tart a kezében.
A globális energiapiac mozgásait vizsgálva egyre világosabbá válik az a paradoxon, amelyre a Politico friss elemzése is felhívja a figyelmet. Miközben a nyugati szövetségi rendszer próbál leválni a fosszilis energiahordozókról, és igyekszik függetlenedni a közel-keleti geopolitikai viharoktól, egyenesen belesétál egy újabb csapdába. A dekarbonizáció felgyorsítása ugyanis jelenleg egyet jelent a kínai technológiai és nyersanyag-monopóliumok iránti kiszolgáltatottsággal.
A zöldenergia térnyerése nem hoz automatikus energiabiztonságot, sokkal inkább egy új kényszerpályát jelöl ki a nyugati gazdaságok számára, különösen az iráni konfliktus okozta tartósnak ígérkező nyersanyagellátási zavarok, illetve az energiaár-emelkedés árnyékában.
Míg a 20. század gazdaságát a kőolaj hajtotta, a 21. századét részben a ritkaföldfémek és a zöldipari komponensek elérhetősége mozgatja, ahol Kína nem egyszerűen egy új beszállító, hanem az egész értéklánc domináns szereplője. A napelemek, a szélturbinák és az akkumulátorok előállításához szükséges kritikus nyersanyagok bányászatától kezdve a gyártásáig Peking olyan vertikális integrációt épített ki, amelyhez foghatót a legnagyobb olajkartellek sem tudtak.
A nyugati államok tehát nem nyerik el a függetlenségüket, csupán lecserélik a hordónként mért olajfüggőséget a gigawattokban számolható technológiai kiszolgáltatottságra. A cikk teljes terjedelmében a Makronóm weboldalán olvasható.
(Makronóm)
Fotó: Canva