A The New York Times történetének leghosszabb, fotókkal és videókkal teli cikke több mint 100 interjún keresztül mutatja be az 1979 és 1989 közötti időszakot, amiben a klímaváltozásra felfigyelt az emberiség, és majdnem tudott ellene tenni valamit. 

Nem újdonság, hogy a klímaváltozás elleni fellépés egyre sürgetőbb lenne, tekintve, hogy a bolygó átlag-hőmérséklete 1 Celsius-fokkal emelkedett az ipari forradalom óta, és még a 2016-os Föld napján aláírt – nem kötelező érvényű, ellenőrizhetetlen és már szinte el is felejtett – párizsi klímaegyezmény jelentett némi reményt arra, hogy a felmelegedést 2 fokban sikerül maximalizálni. Az ENSZ idei jelentése szerint a mostani emissziós trendek alapján a siker esélye mindössze 5 százalék.

Ha valami csoda folytán ez 2 fokos limit összejönne, akkor csak a trópusi zátonyok kipusztulásával, néhány méter tengerszint-emelkedéssel és a Perzsa-öböl elnéptelenedésével kellene számolnunk.

James Hansen klímakutató szerint ez a hosszú távú katasztrófa forgatókönyve, és most még ez a legkedvezőbb lehetőség.

A 3 fokos felmelegedés már rövid távú katasztrófát jelentene: sarkvidéki erdőket és a legtöbb tengerparti város elvesztését. Robert Watson, az IPCC volt igazgatója szerint az a legreálisabb, hogy minimum ez be fog következni. 4 fokos felmelegedés már állandó szárazságban lévő Európát hozna, hatalmas kínai, indiai és bangladesi területek elsivatagosodását, a Colorado-folyó egy érré vékonyodna, Polinézia eltűnne a tengerben, az amerikai Nyugat déli része pedig lakhatatlanná válna. Az 5 fokos felmelegedés pedig a világ több vezető klímakutatója szerint is az emberi civilizáció végét okozná.

Az évtized, amely majdnem megmentette a világot

A The New York Times történetének leghosszabb, fotókkal és videókkal teli cikke több mint 100 interjún keresztül mutatja be az 1979 és 1989 közötti időszakot, amiben a klímaváltozásra felfigyelt az emberiség, és majdnem tudott ellene tenni valamit. A világ vezető hatalmai gyakorlatilag közelebb kerültek a szén-dioxid-kibocsátás kötelező, világméretű korlátozásához, mint azóta bármikor. Abban az évtizedben akár sikerre is vihették volna a tervüket, hiszen alig állt valami az emberiség útjába. Csak saját maga.

Az 1957-től kezdve összegyűjtött adatok 1979-re igazolták, amit már a századforduló óta sejtettek: az emberi tevékenység megváltoztatta a Föld légkörét a fosszilis tüzelőanyagok égetésével.

A tudományos alapok megvoltak, az 1980-as évekre eljött a következmények latolgatása. Leegyszerűsítve arra jutottak, hogy minél több szén-dioxid van a légkörben, annál melegebb lesz a bolygó. Ennek ellenére az emberiség szén, olaj és gáz égetésével egyre növekvő mennyiségű szén-dioxidot bocsátott a légkörbe. Nathaniel Rich A Föld elvesztése című cikke azt mutatja be, hogy egy maroknyi tudós hogyan tette kockára az egész karrierjét, csak hogy szembeszálljon a világ a globális felmelegedéssel, és hogy végül miért nem tettünk semmit.

Sokan a gazdasági lobbit szokták támadni, nem ok nélkül: könyvtárnyi anyagok születtek arról, hogy a nagy energiacégek milyen manipulációkkal, fenyegetésekkel, áltudományos tanulmányokkal vagy lefizetésekkel próbálták meg átejteni az emberiséget.

Csakhogy a cikk szerint ezek jellemzően 1989 után történtek, előtte pedig a legtöbben – még az Exxon és a Shell is – jóhiszeműen próbálták megérteni, mi történik az éghajlattal, és mik a kilátások. De még csak nem is a Republikánus Párt vádolható: bár ma már a szavazóiknak csak a 42 százaléka tudja, hogy „a legtöbb tudós szerint globális felmelegedés zajlik” (és ez az arány is csökken), a nyolcvanas években több vezető republikánus politikus is kiállt a klímavédelem mellett, ami akkor még pártokon átívelő ügy volt. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban a Friends of the Earth egyik környezetvédelmi lobbistája baloldaliként is meg tudott győzni republikánus kongresszusi képviselőket, hogy fontolják meg a szénenergia kivezetését.

Az 1980-as évek elején az amerikai kormány tudósai azt jósolták, az évtized végére lesz perdöntő bizonyíték a felmelegedésre, de akkor már túl késő lesz a katasztrófa elkerülésére.

Akkoriban az emberiség közel harmadának nem volt hozzáférése villamossághoz, nem kellett több milliárd „amerikai életet” élő ember ahhoz, hogy drasztikusan megnőjön a globális szén-dioxid-kibocsátás, egy újabb villanykörte minden faluban elég volt hozzá. A Fehér Ház által rendelt jelentés is azt írta, hogy „a szén-dioxid kérdésének a nemzetközi napirenden olyan kontextusban kell megjelennie, ami maximalizálja az együttműködést és a konszenzus kiépítését, és minimalizálja a politikai manipulációt, vitát és megosztást”. Az 1980-as évek végén úgy számoltak, hogy ha a világ elfogadja az akkoriban széles körben támogatott javaslatot, miszerint a szén-dioxid-kibocsátást be kell fagyasztani, és 2005-re 20 százalékos csökkenést kell elérni, akkor a felmelegedést 1,5 Celsius-fok alatt lehetett volna tartani.

1979 februárján Genfben, az első Éghajlati Világkonferencián 50 ország tudósai egyeztek meg abban, hogy „sürgősen szükséges” cselekedni, majd négy hónappal később, az ötödik, tokiói G7-csúcson a világ hét leggazdagabb országának vezetői aláírtak egy nyilatkozatot a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szükségességéről. Tíz évvel később Hollandiában, az első diplomáciai találkozón egy kötelező érvényű szerződés kereteit akarták kidolgozni 67 ország, 11 nemzetközi szervezet és az EU elődjének képviselőivel, hogy kb. egy évvel később egy világtalálkozót tartsanak az ügyben. Tudósok és a világ vezetői úgy vélték, lépni kell, és a cselekvést az Egyesült Államoknak kell vezetnie.

De erre végül nem került sor, ahogy azt már mindenki tudja. A következmények drámaiak:

a noordwijki konferencia utolsó napja, 1989. november 7. óta több szén került a légkörbe, mint az emberi civilizáció során előtte összesen.

1990-ben az emberiség több mint 20 milliárd tonna szén-dioxidot égetett el, tavaly pedig – a kutatásokba ölt több milliárd dollár, a nem kötelező érvényű nemzetközi szerződések és a megújuló energiaforrásokba történő beruházások ellenére – már 32,5 milliárd tonnát, ami rekord. 2017-ben négy év után először nőtt a szénkereslet, miközben a megújuló energiák iránti igény sok helyen csökkent, és az ezekkel kapcsolatos beruházások is akadoznak, a nukleáris energia pedig drága és népszerűtlen – írja az Economist, amely szerint nem átmeneti visszaesésről van szó, hanem arról, hogy a környezetvédelem elveszíti a háborút.

Arról, hogy hogyan ásta meg a sírt az USA és az ipari lobbi, a cikk másik felében olvashatnak .

Forrás: https://444.hu/2018/08/03/volt-egy-evtized-amikor-meg-lehetett-volna-menteni-a-vilagot