„Mindenkire szükség van!” – vallja Ürge-Vorsatz Diána fizikus, klímakutató. A Nobel-békedíjas professzor hivatásának történetéről, az IPCC tevékenységéről, az éghajlatváltozás megoldásairól, teremtésvédelemről és hitéről is vallott. A hétgyermekes édesanyával otthonában beszélgettünk.
Mióta a természet szerelmese?
A természet iránti szeretetem egészen kisgyermekkoromban kezdődött. Emlékezetesek a szüleimmel tett nagy kirándulások, s az is, hogy már iskolásként is foglalkoztatott a környezetvédelem. Az erdei túrák alkalmával a szüleim különös hangsúlyt fektettek a papír zsebkendő, a nejlonzacskó és sok hasonló nem lebomló szemét gyűjtésére. Ez az elhivatottság a későbbiekben sem szűnt meg, így a pályaválasztásom is a teremtett világ tanulmányozása felé irányult. A szocializmus utolsó éveiben azonban még nem került előtérbe a természetvédelem, így nem láttam lehetőséget a kiteljesedésre sem tanulmányi, sem pedig munkahelyi szempontból, ezért másik nagy szerelmemet, a csillagászatot választottam.
A csillagászatban mi vonzotta?
Elsősorban az elmélete érdekelt. A bolygónkon túli világ, a kozmosz tanulmányozása foglalkoztatott, s erre a kutató fizikus tanszak adta a legjobb lehetőséget. Minden jel arra is mutatott, hogy a csillagászatban teljesedik majd ki a hivatásom, de aztán elérkezett a változás 1989-ben, s úgy éreztem, „le kell szállnom a csillagok közül a földre”, mert itt nagyobb szükség van a munkámra.
Ebben az időszakban derült fény igazán a globális környezetszennyezésre is?
Pontosan! Nyugaton viszont már jóval előbb elkezdtek ezzel foglalkozni. Tanulmányaim révén (Brunel, the University of West London; University of California, Berkeley és UCLA) sok időt töltöttem külföldön, így ez a felismerés nem ért váratlanul. Amikor a tanulmányaim után hazatértem, lehetőséget kértem egy új, környezetfizika államvizsga-tematika szerinti vizsgázásra, ami addig nem létezett Magyarországon. Hála istennek a törekvésem sikerrel járt, így az együtt megfogalmazott környezetfizika államvizsga-tematika elindította a ma is működő tanulmányi irányzatot.
Innen mégis hogyan kanyarodott a szakmai életútja az éghajlatváltozás tanulmányozása felé?
Az Oxfordon ültem egy teljesen más témájú konferencián, s az éppen zajló előadás közben az ablakon kitekintve érkezett egy a szó szoros értelmében vett isteni sugallat, amitől megvilágosodásom támadt: az éghajlatváltozással kell foglalkoznom. Történt mindez 1990-ben, amikor az IPCC még csak épp hogy, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye pedig még meg sem alakult.
A témavezetője mit szólt, mikor előállt az „ötletével”?
Nem igazán hitt benne, kicsit bolondnak nézett, csak kedvesen csóválta a fejét, de ez engem egy pillanatra sem tántorított el, s továbbra is kitartottam az elhatározásom mellett. Hozzá kell tennem, hogy az akkori Angliában még nem volt ilyen égető kérdés a globális felmelegedés problémája.
A nagy áttörést az IPCC felkérése hozta?
Igen, az IPCC negyedik értékelő jelentésében irányíthattam egy fejezet létrehozását, ami által valóban az éghajlatváltozással kapcsolatos döntések közvetlen közelébe kerültem. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1988-ban alakult meg. Létrehozását az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) kezdeményezte. Célja, hogy értékelje és összefoglalja az emberi tevékenység által kiváltott klímaváltozással kapcsolatos kutatási eredményeket. Szervezetünkkel saját kutatásokat nem végzünk, hanem referált tudományos publikációkat dolgozunk fel, és ezek tartalmát jelentéseinkben foglaljuk össze. Az évek során bebizonyosodott, hogy az IPCC tevékenysége valóban nagy hatást gyakorol globális szinten is az éghajlatváltozással kapcsolatos döntésekre. Gyakorlatilag minden ENSZ Éghajlatváltozási megállapodás az IPCC jelentéseinek köszönhető. A legkiemelkedőbb mind közül mégis talán a 2018-ban kiadott, 1,5 °C-os hőmérséklet-változásról szóló jelentés.
Ami után a nettó zéró kibocsátásra sokan felkapták a fejüket…
Először igen, de aztán alig telt el három év, és 2021 őszére a világ kibocsátásának 90 százalékáért felelős országoknak volt nettó zéró kibocsátású célkitűzése, beleértve a nagyhatalmakat, Kínát és az USA-t is. Így ez most már nemcsak hangzatos retorika, hanem valódi szakpolitikák is követik a szavakat. Ez a globális elkötelezettség tényként jelzi, hogy a fejlődő országoknak is nettó zéró kibocsátásra kell törekedniük.
Mit jelent ez pontosan?
A nettó zéró kibocsátás tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy ország, illetve az ezen belüli egységek, városok, cégek stb. pontosan annyi üvegházhatású gázt bocsáthatnak ki, amennyit el is tudnak nyelni. Ezzel javul a Föld energiamérlege, és csökken a felmelegedés.
Itthon a társadalom hogyan áll ehhez a kérdéskörhöz?
Magyarországon sajnos még mindig sokan klímaszkeptikusok úgy, hogy ennek a csoportnak a nagy része nem is tanulmányozza a tudományos jelentéseket. A negatív szemlélettel azonban már nincs időnk foglalkozni, mert az utolsó utáni órában vagyunk a bolygónk megmentése szempontjából, erre kell koncentrálni. A megoldások tekintetében természetesen lehetnek eltérő álláspontok, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mindnyájan egy hajóban ülünk.
Említette a megoldásokat. 2023-ban mely globális problémán volna szükség a leginkább változtatni?
A legfontosabb az épületállományunk felújítása. Ez az a terület, ahol összeér a háború, az energiaválság és az infláció. Az épületek nulla energiaigényűre való átalakításával nem lenne szükség többé EU-n kívüli földgázimportra. Így a rezsiköltség is minimálisra csökkenne és a szegénységben élők aránya is változna. Ma nagyon sok családnak teher az energetikával kapcsolatos rezsiköltség kifizetése. Nem beszélve arról, hogy az energiabiztonságunk is javulna, ha önellátók lennénk. Természetesen ezt nem olyan egyszerű megvalósítani, mert az anyagi lehetőségek, főleg a vidéki szegénységben élők számára, ezt jelenleg nem teszik lehetővé. Ehhez állami, EU-s és céges finanszírozásra lenne szükség, elsősorban a már most jelentős mértékben áramló klímapénzek ideirányításával. Úgy vélem, ez az intézkedés sok problémát megoldana.
A tudományos munkássága során állított fel valaha is téves diszciplínát?
Egyet igen, amit nyíltan vállalok is. Évtizedekkel ezelőtt elindult az imént említett nulla energiaigényű épületekkel kapcsolatos politikai célok kitűzése. Szakmai szempontból azt vizsgáltam akkoriban, hogy mely területeken nem hozhatók létre ilyen épületek. Aztán Bécsben a zseniális épületfizikusok rácáfoltak a teóriámra, és megvalósították a legnehezebb épülettípusokon is a nullenergiás felújítást. Igazából ennek én csak örülök, mert ez azt jelenti, hogy a technológia és a tudomány is jó értelemben fejlődött az elmúlt évtizedekben.
A CEU, a Közép-európai Egyetem professzora. Az intézmény körüli évekkel ezelőtti viharok lecsendesedtek?
Szívfájdalmam, hogy itthon megszűnt ez a kiváló oktatói gárdával rendelkező intézmény. Szeretem a hivatásomat, de nekem mindig is a család volt az első, ezért a hét gyermekemmel sok időt töltöttem itthon. Amikor már az összes anyasági pótlékom lejárt, a CEU akkor is visszavárt, illetve megvárt – összesen 24 évet – pedig sokan ácsingóztak az állásomra. Ezért nagyon hálás vagyok. Jelenleg a bécsi campuson tanítok, ahol egy igazán nemzetközi hallgatóságot oktathatok a klímakurzusomon. 16 diákom 4 kontinens 15 országából érkezett. Ez a kulturális sokféleség és a különböző szemléletmódok valóban nyitottá teszik az embert. Magam is folyamatosan tanulok a diákjaimtól, a diszciplináris sokszínűség pedig nagyon inspirál.
A tanításon kívül konferencia-előadásokat tart szerte a világban és hazánkban is. Hogyan látja a gyermekek érdeklődését a természetvédelemmel kapcsolatban?
Reménykeltő, hogy a fiatal korosztály érzékeny a környezetvédelemmel kapcsolatos témákra, s ez a felelős gondolkodás a mindennapi döntéseikben is egyre inkább tetten érhető. A Pannonhalmi Főapátságba kapott meghívásom különösen szép emlék. A diákok felkészültsége és érdeklődése engem is meglepett. Cirill főapáttal együtt vallom, hogy a csodálatos teremtést közös ügyünk megvédeni.
Hírnöke volt 2021-ben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, a hívő emberek egyik legnagyobb keresztény találkozójának. Tudósként hogyan lehet eljutni a hit igazságaihoz?
A kettő nem zárja ki egymást. Sőt! Sok tudóstársam megerősítette már tanúságtételeiben, hogy ha az ember természettudományt tanul, az a csoda, ha végül nem lesz hívő. A teremtés csodája felülmúlhatatlan! Ettől függetlenül az ittlétünk során igyekszünk megérteni véges emberi természetünkkel a végtelent, ami valójában felfoghatatlan, de attól még létezik. Hozzá kell tenni azt is, hogy a természettel ellentétben a Jóisten szabad akaratot adott nekünk, embereknek, de az önzőségünk és a mohóságunk sajnos odáig vezetett, hogy lassan a saját civilizációnkat sodorjuk a pusztulás szélére. A Jézus által ránk hagyott „ne a földi kincseket halmozzátok, hanem az égieket” tanítása pedig olyan egyértelmű. Olykor még 2000 év tudása és tapasztalata alapján sem tudunk eszerint élni.
A béke vizeire evezve, 2007-ben többedmagával az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) egyik vezető tagjaként Nobel-békedíjban részesült. Hogyan fogadta ezt a nem mindennapi elismerést?
Váratlanul ért minket a kollégáimmal, amikor megtudtuk, hogy az IPCC és az Albert Arnold Gore Nobel-békedíjban részesült. Ez a megtisztelő elismerés visszajelzést adott azzal kapcsolatban is, hogy mindaz a munka, amit az éghajlatváltozás legyőzéséért tettünk és teszünk, valóban fontos a világnak. A jó ügyek szolgálata továbbra is a szívügyünk, így a Nobel-békedíj mellé járó támogatás összegéből fiatal afrikai kutatók részére ösztöndíjalapot hoztunk létre. Nagy öröm, hogy az IPCC mára valóban unikális szervezet lett, amelyben a tudomány és a politika együtt végzi a munkáját, egyesítve 190 ország szakmai tudását és szempontjait.
Mi a legfőbb üzenete?
Környezeti és erkölcsi megtérésre van szükség, amit a hivatásunkban, otthon, a családunkban, a gyermekek nevelésében és a természet védelmében gyakorolhatunk a leginkább. Mindenkire szükség van! Tiszteljük és szeressük hát ezt a csodálatos világot, amit a Jóisten nekünk teremtett!
Fotók: Canva
