A túlélésért vívott harcra sokféle „eszköz” fejlődött ki az évmilliók során. Vannak, akik mérgeznek, míg mások riasztanak vagy harapnak, rúgnak, karmolnak. Létezik két ellentétes módszer is.

Minden erről szól: valahogy túlélni a holnapot. A természet ugyanis – ahogy Fekete István is mondta – olyan kegyetlen tanítómester, aki csak két osztályzatot ismer: élet vagy halál. Így aztán az állat- és növényvilág minden egyes faja arra törekszik, hogy inkább az előbbi halmazba kerüljön. Vannak, akik a tápláléklánc csúcsára „törtek”, vannak, akik éjszakai életmódra álltak át, míg mások a föld alá költöztek, esetleg fullánkot „növesztettek”, vagy mérget „kevertek”. A legtöbben azonban rendelkeznek egy másik tulajdonsággal is: az álcázáséval.

Legyen szó ragadozóról vagy prédaállatról, mindkettőnek fontos, hogy mindennapos tevékenykedésük közben lehetőleg láthatatlanok maradjanak. A rejtőminta célja, hogy az egyed kontúrját elmossa, amely így a háttérben szinte „feloldódik”, és sokkal nehezebb kiszúrni, sőt, legtöbbször csak akkor lehet, ha megmozdul. A minta az életkorral és az évszakokkal is változhat, a lényeg, hogy mindig a környezethez igazodjon.

Ennek ellentéte az, amikor egy-egy állat a lehető legfeltűnőbb színekben pompázik. Ennek két célja lehet: az egyik, hogy figyelmeztesse a környezetét, hogy ő bizony veszélyes. Ilyen a darázs, a méh vagy egyes kígyók, hogy csak párat említsünk. De van olyan is, aki szintén magára ölti a veszély színeit, azaz a feketét és a sárgát, holott semmiképp sem tud ártani ellenségének, ilyen például a zengőlégy. A másik cél pedig, amikor egy faj a szaporodási siker érdekében választja a pompás kültakarót, mint mondjuk a paradicsommadarak. Nem véletlen, hogy általában 10-ből 1 hím jut el a párzásig, mivel rendkívül feltűnő tollaik miatt a ragadozók igen hamar megtalálják őket.

Kapcsolódó bejegyzések

A vadászat nem az ölésről szól – 1. rész

A vadászati kultúra a többség számára identitásképző, meghatározó és összetartó erő.