Mégpedig az, ha nem használjuk. Az egyre többször emlegetett bioműanyagok nem képesek megoldani a problémát, már csak azért sem, mert nagy részük csak megfelelő, ipari körülmények között képest lebomlani. A hulladéklerakókban, vagy az óceánokba kerülve pont úgy viselkednek, mint az igazi műanyagok, ráadásul a globális gyártásnak továbbra is csupán 1%-át teszik ki.
A Másfélfok cikke szerint évente annyi műanyag kerül a hulladéklerakókra, illetve jut ki a környezetbe, hogy a kínai nagy fal jelenleg álló 6000 km hosszú szakaszát újra fel lehetne belőle építeni. Bár a szelektív hulladékgyűjtés egyre népszerűbb, az újrahasznosítás globálisan a 20%-ot sem éri el.
A megoldást sokan a bioműanyagoktól várják, a probléma viszont az, hogy a jelenlegi technológiákkal és főleg a jelenlegi volumenben ezek sem szüntetik meg a műanyaghulladél problémáját. Ráadásul a biológiailag lebomló műanyagok előállítási költsége jelenleg átlagosan duplája a nem lebomló műanyagok gyártási költségének. Így aztán számos alkalmazási területen egyelőre nem versenyképesek.
A bioműanyagok további problémája, hogy nehéz vagy nem újrahasznosítható, miközben olyan adalékanyagokat tartalmazhat, melyek hasonlóan környezeti és egészségügyi szempontból hasonlóan viselkednek, mint a hagyományos műanyagok.
Elterjedt tévhit az is, hogy a bioműanyagok mindegyike lebomló is egyben, illetve az is, hogy a lebomló műanyagok bárhol, akár az otthoni komposztálóban lebonthatók. Ez azonban nem így van. A világon előállított lebomló műanyagok nagy része (83%-a) csak ipari körülmények között komposztálható, és nincs egységesen, széles körben elterjedt jelölés arra, hogy mely termékeket lehetséges otthon komposztálni.
A cikk konklúziója szerint a műanyagprobléma továbbra is elsősorban a műanyaghasználat visszaszorításával lenne kezelhető. Mint írják, a biológiai eredet és a biológiai bonthatóság azt az érzést keltheti a fogyasztóban, hogy környezetbarát alternatívát választ, ez azonban nem feltétlenül igaz.