Vannak, akik szándékosan gázolnak el állatokat, az elütések elsöprő többsége azonban a közlekedés észrevétlen – vagy észlelt, de csendben elfogadott – velejárója. Próbáljunk meg szembenézni a problémával!

Az utak és az élővilág kapcsolatát elemző cikksorozatunk nyitócikkében bemutattuk, hogy az útjaink, amelyeken nap mint nap közlekedünk, állatok milliói halálának helyszínét jelentik. Hogy lehet, hogy szemet hunyunk egy ilyen nagyságrendű pusztítás felett, ami az orrunk előtt zajlik?

Kapcsolódó bejegyzések

Ne tekintsük járulékos veszteségnek az elgázolt állatok millióit! – Utak és élővilág 1. rész

Európai utakon megközelítőleg 194 millió madár és körülbelül 29 millió emlős veszti életét évente! Vannak állatfajok ahol tömeges pusztulásról beszélhetünk.

Szándékos elütések

Egyes kutatásokból kiderül, hogy – bármennyire is szomorú – az állatok szándékos elgázolása létező jelenség [1, 2] (ugyanakkor vannak olyanok is, akik átsegítik az úton az állatokat). Leginkább kígyók és teknősök esnek áldozatul szándékos elütéseknek, de egyes beszámolók szerint ez emlősökkel is előfordul [3]. A szándékosság itt nem úgy értendő, hogy közúti baleset elkerülése érdekében a sofőr tudatosan nem kerüli ki az úton tartózkodó állatot, hanem úgy, hogy direkt ráhúzza a kormányt (egy házilag megvalósított kísérlet videója tanúsítja ezt). A kutatók a jelenség okaiként a kígyókhoz kapcsolódó félelmet, egyes teknősfajok – hasznosnak gondolt állatok fogyasztása miatt – vélt „károsságát” jelölik meg, de felmerül az agresszió is [1, 2]. Van, aki szerint a halálos(nak vélt) állat látványa pusztító reakciót vált ki az emberből [3]. A jelenséghez hozzátartozhat, hogy az ezekhez az állatokhoz  képest óriási méretű jármű biztonságából könnyebb egy apró kormánymozdulattal elpusztítani az állatot, mintha ezt közvetlenül a kezünkkel vagy a lábunkkal tennénk.

Miközben sokunk számára felforgató ez a brutalitás, hangsúlyozandó, hogy az állatok elütésének túlnyomó része nem így történik. Az úgynevezett „roadkill” jelensége sokkal inkább általános velejárója annak, hogy több száz kilós, több tonnás szerkezeteket mozgatunk óriási sebességgel. Ezzel kapcsolatban valahogy kevesebb aggály merül fel: a nem szándékos elütésekből, hanem „normális” közlekedésből adódó gázolások mintha más megítélés alá esnének [3, 4]. Van olyan szerző, aki szerint a „roadkill”, az állatok elütésének fogalma valahogy magában foglalja azt a hozzáállást, hogy az állat volt rosszkor rossz helyen [3]. Minek ment oda? A gazdaság elsőrendűsége és az, hogy az állatok elütése a gazdaság számára gyakorlatilag láthatatlan, ahhoz vezethet, hogy a problémát jelentéktelennek tekintjük, így nem is kezeljük [4].

Szándékos vakság

Ha valamivel nehéz szembenézni, mert a szembenézés akár a meggyőződéseink, akár a saját magunkról és a társadalmunkról alkotott kép megkérdőjelezésével is járna, kényelmesebb egyszerűen tudomást sem venni az adott jelenségről. Úgy gondolom, hogy a „roadkill” esetében legalább részben ilyesmiről, azaz szándékos vakságról is szó van. Hiába látjuk, hiába van róla tudomásunk, nehéz lenne folyamatosan azzal a tudattal élnünk, hogy a közlekedésünk folyamatosan számtalan állat pusztulását okozza, és akkor az utak egyéb hatásait még nem is említettük. A fokozódó mobilitás, fokozódó áruszállítás az életünk alapvető részévé vált, legtöbbször pozitív kontextusban gondolunk rájuk („Mennyi lehetőség!”), negatív környezeti és társadalmi hatásaikat pedig más lapon említjük, mint a számontartott előnyöket.

Ide tartozik az is, hogy egészen más egy száguldó autóból néhány pillanatig látni a gyakran már csak elkenődött sötét foltként megjelenő vagy az út szélén heverő elütött állatokat, mint gyalogosként testközelből szembesülni ezzel a jelenséggel [4, 5]. Autóink (vélt) biztonságából másképp látjuk a világnak ezt a szeletét is [3]. Érdemes megemlíteni, hogy az utak egyfajta átmeneti zóna részei lehetnek, ahol másnak látjuk az emberek állatokkal kapcsolatos felelősségét, mint akár a saját közvetlen környezetünkben élő és tőlünk függő állatok, akár a „vadon” állatai esetében [6, idézi 4]. Más megítélés alá esnek emellett azok az állatok, amelyekről úgy véljük, hogy tudnak érezni, mint azok, amelyek szerintünk nem. Ugyanígy másképp látjuk a karizmatikus megafauna (ikonikus, kedvelt, nagyobb méretű fajok), és másképp a „jellegtelen” mezofauna egyedeinek közúti halálát [5].

Közúti balesetek

A közlekedésbiztonság témakörét jellemzően úgy kapcsolják össze az állatok elgázolásával, hogy pusztán a nagy állattal való ütközés vagy az ütközés elől való kitérés miatt bekövetkező baleseteket taglalják. Ez a megközelítés azonban szem elől téveszti a lényeget. A roadkill jelensége ugyanabból ered, mint az emberek elgázolása és bármilyen más közúti baleset: nagy tömegű tárgyak nagy sebességű mozgatásából, azaz az energia áramlásának módosításából [7]. Bár az állatok elgázolásával szemben az embereket sújtó közlekedési balesetek sokkal inkább a közbeszéd részét képezik, megnyugtató megoldás még a láthatáron sincs. A közlekedésbiztonság és a közlekedés környezeti hatásainak összessége ugyanannak a problémakörnek a részei [7]. A problémák önkényes szétszálazása, a kontextus és a más problémákkal való összefüggések figyelmen kívül hagyása elveszi a lehetőségét annak, hogy teljességében megértsük és ennek megfelelően kezeljük a problémákat [7].

Túl az elütéseken

A fentiekből látható, hogy még egy látszólag könnyen belátható probléma esetén is igen összetett társadalmi, pszichológiai jelenségek állhatnak a háttérben, és gátolhatják a szembenézést egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Pedig az állatok elütése esetén a szó legszorosabb értelmében van mivel (kivel) szembenéznünk: az élettelenül heverő állatokkal. Előző cikkünkben már érintettük, hogy az utak hatása az elütésekénél sokkal összetettebb. Ezek a kevésbé látható, de legalább ennyire jelentős hatások ugyanehhez a problémakörhöz, a közlekedésünkhöz és tágabban a társadalmunk meggyőződéseihez, céljaihoz és eszközeihez tartoznak. Rendkívül fontos, hogy ezeket is figyelembe vegyük, amikor megoldásokat keresünk a közlekedésünk által okozott környezeti és társadalmi károkra.

Cikksorozatunk következő részeiben kitérünk arra, hogy milyen lehetőségek, javaslatok léteznek az állatok elgázolásának mérséklésére, milyen komplex környezeti hatások kapcsolódnak az utakhoz, valamint milyen, a maitól alapvetően eltérő közlekedési jövőképet képzelhetünk el.

Fotók: Pribéli Levente

Irodalmomjegyzék:

[1] Ashley, E. P., Kosloski, A., & Petrie, S. A. (2007). Incidence of intentional vehicle–reptile collisions. Human Dimensions of Wildlife, 12(3), 137–143.
[2] Crawford, B. A., & Andrews, K. M. (2016). Drivers’ attitudes toward wildlife‐vehicle collisions with reptiles and other taxa. Animal Conservation, 19(5), 444–450.
[3] Desmond, J. (2013). Requiem for roadkill: Death and denial on America’s roads. In Environmental Anthropology. Routledge.  60–-72.
[4] Lunney, D. (2013). Wildlife roadkill: illuminating and overcoming a blind spot in public perception. Pacific Conservation Biology, 19(4), 233–249.
[5] Michael, M. (2004). Roadkill: Between humans, nonhuman animals, and technologies. Society & Animals, 12(4), 277–298.
[6] Palmer, C., 2010. Animal ethics in context: a relational approach. Columbia UP, New York.
[7] Huutoniemi, K., & Willamo, R. (2014). Thinking outward: Heuristics for systemic understanding of environmental problems. In Transdisciplinary Sustainability Studies. Routledge. 39–65.