Egyre többször halljuk a kifejezést, és valami halvány elképzelésünk bizonyára van róla, mire is kell gondolnunk, amikor azt halljuk, hogy permakultúra.

Ahogy életmódunk több másik eleme, úgy a mezőgazdaságunk sem fenntartható hosszútávon. Azok a nagyipari módszerek, melyek a 20. században megszülettek, elsősorban a vegyianyagokra és a műtrágyákra helyezik a hangsúlyt, illetve nagyon limitált a termelt fajok száma, mellyel a sérülékenység tovább fokozódik.

Ezzel szemben a permakultúra egyik fundamentuma a fenntarthatóság. A lehető legkevesebb külső erőforrás használatával, az energia és a tápanyagok felhalmozásával operál. Nálunk például idén a legelső dolog az volt, hogy komposztálót készítsünk (tápanyag), és hogy a tetőről eddig csak elfolyó csapadékvizet egy csatornával kis tavacskába gyűjtsük.

A másik megkerülhetetlen tényező a rendszerben való gondolkodás. Folytatva a példánkat, a tavacska az egyik tavaszi reggelre megtelt békapetével. A kertben nagy számban jelentek meg a békák, akik kiváló ragadozók és kártevőpusztítók. A békák pedig más ragadozókat vonzottak a közelbe, akik megint csak kiváló kártevőpusztítók voltak. Egyetlen erőforrás elraktározásával máris egy olyan láncolatot építettünk fel, mely komoly védővonalat jelentett a kertben.

A holisztikus szemléletmód a permakultúrában azt kívánja, hogy a természetben zajló ökológiai folyamatokat a lehető legteljesebb mértékben próbáljuk átemelni a gazdálkodásba. Ezekre az együttműködésekre és kölcsönhatásokra építve teszi lehetővé, hogy akár növényvédőszerek nélkül, jóval kisebb ökológiai lábnyommal érjünk el valós eredményeket a termelésben.

A sokféleség a permakultúra legfőbb ismertetője. Ez adja azt az erőt, mely a több szempontból is a klasszikus mezőgazdaság fölé emeli. A minél diverzebb, ezáltal komplexebb ökoszisztéma magas rezilienciával, tehát ellenállóképességgel rendelkezik. Könnyű belátni, hogy ha többféle terményben gondolkozunk, akkor egy-egy betegség, vagy más kártétemény jóval korlátozottabb hatást tud elérni, mint ha egyetlen faj, egyetlen fajtájával próbálkoznánk.

Amit mint kezdő permakultúrás kertésztanonc kiemelnék még, a szinergiák. A növénytársításokról nagyon sokan hallhattak már, hiszen ez is olyan tudás, amely generációról generációra megőrződött. Pont az ilyen megoldásokra gondolok, amikor azt mondom szinergiák: a paradicsom közé bazsalikomot vetek — nem csak a termés íze lesz jobb, egyből ott a megfelelő fűszer mellé, ráadásul kevésbé kell gazolni, hiszen a bazsalikom takarja a talajt, kevésbé engedve teret a gyomoknak.

Számtalan ilyen példa van még, az egyik kedvencem, amelyet idén sikerrel ki is próbáltunk, az amerikai indiánok által évszázadok óta használt „három nővér”. A földet egy kupacba felhalmozva, majd elegyengetve, a tetejébe kukoricát vetünk, ha az előbújt akkor mellé babot, a kupac köré pedig tököt. Előbbire, mint támasztékra felfut a bab, miközben a nitrogénmegkötő gyökérzete gazdagítja a talajt a másik kettőnek, a tök pedig nagy leveleivel árnyékot vetve elnyomja a gyomokat és nem hagyja kiszáradni a talajt.

A permakultúrás rendszereket mindig érdemes megtervezni a különféle növények, és állatok tulajdonságait figyelembe véve, és legalább ennyire körültekintően a környező tájat és a mikroklímát is beépítve az egyenletbe. Számtalan további megoldás létezik, melyeket akár a szerzőhöz hasonló, teljesen kezdő kertészek is elkezdhetnek alkalmazni.

Napjainkban egyre többen ismerkednek meg a permakultúrával, és sokak számára nem is csupán egy ökológiai tervezési mód, hanem erkölcsi, etikai iránytű is, mely a természettel való összhangra és a fogyasztás fenntartható mértékű visszafogására szólít. Nem is tehet másképp, hiszen pont abból a rendszerből merít ihletet és megoldásokat, mely az emberi tevékenység okán jelenleg súlyos válságban van.