Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ma lesz négy birkám, egy csapat tyúkom, és leszüreteltem már vagy 50 kg paradicsomot a saját növényeimről, valószínűleg nagyon kinevettem volna.  Még úgy is, hogy álmok szintjén volt valamiféle megalapozottsága az állításnak.

2020 úgy indult, hogy ez lesz az az év, amikor visszaáll az életem a normál kerékvágásba. 1-2 év utazgatás, önkénteskedés után volt már munkahelyem, ráadásul rögtön kettő, szép albérlet Budán, virágok az ablakban. Aztán jött a világjárvány, és egy kis zselici faluban, annak is egyetlen házában találtam magam a barátnőmmel.  A világjárvány alatt klasszikussá vált városból vidékre – sztorik közül ez csak egy lenne, ha nem határoztunk volna úgy, hogy mi bizony maradunk.

Elkezdtünk tervezgetni. Még télen beszereztünk egy könyvet a permakultúrás gazdálkodási módszerekről, amelyből sokat merítettünk. Kitaláltuk, hol legyen a veteményes, kialakítottuk az ágyásokat, aztán ahogy melegedett az idő, egyre több mag és palánta került a földbe, a növénytársítások figyelembevételével.

Aztán egy ponton feltűntek a nyulak. Nagyon megijedtünk, hogy kárba vész a munkánk. Gond nélkül jöttek-mentek a kerítés résein át. De úgy tűnt, mindig találtak valami falatot a kerten kívül is. Persze az is lehet, hogy ők is tudják, hogy újak vagyunk. Türelmi időszak. Valahogy így bánt velünk az egész kert, az állatok és az erdő.

Áprilisban már egy kis tavacskánk is volt a kert mellett, amibe hamar beköltözött az élet. Csirketraktort építettünk, jöttek a jércék. (A csirketraktor gyakorlatilag egy alj nélküli mobil ketrec, ha valahol már eleget kapirgáltak, egyszerűen arrébb toljuk.)

Az első zöldségleves, amit kizárólag saját termésből főztünk, óriási élmény volt. Ebéd közben a domboldalra frissen ültetett gyümölcsfa csemeték néztek vissza ránk. 

Júliusban jöttek a juhok, és a fűnyírással kapcsolatos problémáink egyik pillanatról a másikra megoldódtak.

Az augusztus pedig már főleg a szüretről szólt. Újra rájöttünk, hogy a szupermarket legtöbbször vízizű, halványpiros valamilye igen távol áll attól az édes, zamatos gyümölcstől, ami a mi kertünkben terem.

Beköszöntött az ősz – az első őszünk. Legalább annyira tanácstalanok vagyunk, mint az első tavaszunk, és az első nyarunk kezdetén. De most már valamennyi tudásunk mégiscsak van. Vannak elképzeléseink a jövőről, de ahhoz, hogy tartósan gyökeret tudjunk ereszteni vidéken, meg kell teremtenünk a megélhetésünket. Ehhez természetesen egy kiskert nem elég.

Célul azt tűztük ki, hogy létrehozunk egy olyan permakultúrás farmot, vagy ahogy mi képzeljük, erdőkertet,  ahova élmény ellátogatni, ahol az emberek fel tudnak töltődni és inspirálódnak. A leendő cikksorozattal ezt az utat szeretném bemutatni.