Néhány éve újra felfedezték a nagy hagyományú legeltetés rendkívül pozitív hatását a természetes biodiverzitásra. Számos kutatás szerint meg lehet őrizni a biológiai sokféleséget a hagyományos gazdálkodást folytató emberek tudásának segítségével. A gyepterületek életközösségét pedig a pásztorok közreműködésével lehet megvédeni.
A 39 éves Béres Sándor jelenleg a mesebeli Erdélyben él, ahol egy program keretében gyerekeket tanít pásztorkodásra. Vele beszélgettünk arról, hogy miként lett juhász, milyen ez az életforma, és hogyan kapcsolódik össze a legeltetés és a természetvédelem.
Mesélj kérlek magadról! Családi örökséged a pásztorkodás?
Dánszentmiklóson nevelkedtem, édesapám hentes volt, édesanyám pedig postai alkalmazott. A szó szoros értelmében tehát nem családi örökség, de nem is városlakóból lettem juhász. Édesapám tanyasi családból származott, és bár nem volt pásztor, mindig ő vigyázott a család teheneire. A régi tanyavilágban bevált szokás volt, hogy a gyerekek őrizték a jószágokat, közben egymással játszottak, „bandáztak”. Az ő gyermekkorának is ez volt a meghatározó élménye, nekem pedig rengeteget mesélt ezekről a csodálatos évekről.
Egyrészt innen ered a vonzódásom a pásztorélethez, másrészt pedig az anyai nagyszülőktől. Nagyapám pár évig csordás is volt. Amikor náluk voltunk, én magam is láttam, ahogyan a teheneket őrizték a határban. A mi udvarunkban is mindig volt disznó meg baromfi, édesapámmal pedig nagyon sokat jártam különböző tanyákra állatokat vágni. Így aztán korán megismertem az állattartók életmódját.
Mindig pásztor szerettél volna lenni?
Gyermekkoromban sokszor mondtam édesanyámnak, hogy ha majd felnőtt leszek, kecskéket fogok tartani az erdőszélen, és nem fogok megnősülni soha. Persze ötévesen egy kisfiú sem akar megnősülni (nevet). Az egyik szomszédunk juhász volt, akit mindig láttam a juhokkal kint az erdőben, nekem pedig gyerekként tilos volt kimenni egyedül. Ebből valahogy úgy raktam össze a képet, hogy ha nekem is vannak állataim, akkor én is bóklászhatok, amerre csak akarok. Mondjuk, ez most is igaz, hiszen ha csak úgy egymagadban csatangolsz erdőn-mezőn napi 8–10 órában, valószínűleg bolondnak néznek, ellenben ha állatot legeltetsz, azt elfogadják, hiszen dolgozol.
Egyébként az igazi pásztorokat a pénz mellett éppen ez az igény hajtja: hogy minden évszakban kint lehessenek a természetben. A régi világban ennek nagy kultúrája volt. Leginkább a családalapítás előtt álló fiatal legények és az idős férfiak álltak pásztornak, a gyerekek pedig kijártak mindenfélét tanulni az idősektől.
Egyetemre is jártál, emellett juhok és állatok körül dolgoztál …
Így igaz, a néprajz szak mellett nyaranta Somogy megyébe, Visnyeszéplakra jártam dolgozni, ahol a falusi napszámosok életét éltem. Ott tanultam meg például tehenet fejni.
Aztán volt, hogy ridegtartásban legeltettem juhokat Fejér megyében. A nyáj az ég alatt hált, én egy lakókocsiban aludtam éjszakánként. Nappal pedig a juhokkal voltam kint. Ősztől februárig legeltettem hidegben, fagyban, esőben is. Előtte Somogyi Győzőnél jártam, és ő mondta, hogy aki kibírja az őszi esőket és a téli fagyokat a legelőn, abból lesz juhász, a többiekből nem.
Ez akkor úgy nézett ki, hogy 2–3 hétig napi 24 órát egyhuzamban a juhokkal voltam, utána egy hétre visszamentem az egyetemre. Ez az életmód megváltoztatja az embert, hiszen sok – úgymond – hétköznapi, civilizációs probléma nevetségesnek tűnik a természetben előforduló nehézségekkel szemben.
Mikor kerültél Erdélybe?
Idén tavasszal jött velem szembe Böjte Csaba programja és álláshirdetése, miszerint olyan embert keres, aki gyerekeket tanítana a pásztoréletre Erdélyben, az Oroszhegy melletti Szencseden, a tanyáján. Felvettem vele a kapcsolatot, kétszer egy hétre kijöttem hozzá beszélgetni. Szerencsére hasonlóak voltak az elképzeléseink, így elvállaltam a munkát.
Miről szól ez a program?
Böjte Csabának egy tizennégy hektáros tanyája van itt. Az lenne a cél, hogy azok a gyerekek, akiket érdekel a pásztorélet, feljönnének ide az intézményekből. Nagy szükség lenne manapság hegyi pásztorok képzésére, olyanokra, akik az esztenákon megállnák a helyüket. Erdélyben bőven van igény és hely a legeltető állattartásra, azonban sajnos emberhiány van a szakmában.
Az én munkám itt egyrészt az állatokkal való foglalkozás, másrészt a gyerekek nevelése, akik közül remélhetőleg páran később is megmaradnak pásztornak. A rendszerben sajnos sok a hátrányos helyzetű, valamint a traumatizált gyermek is, szóval nem olyan egyszerű a feladat.
A legeltetés a természetvédelemnek igen fontos része. Te hogyan látod a kettő közötti kapcsolatot?
Azt gondolom, sokan nem veszik figyelembe azt, hogy amit ma természetnek nevezünk, azt az ember hozta létre az elmúlt körülbelül tízezer évben, például legeltetéssel is. Az emberi faj régóta része a természetnek, és ugyanúgy sérül az ökológia, ha kivesszük belőle, mintha például a fakopáncsot távolítanánk el. Csak amíg a fakopáncs nem tud kultúrát, életformát váltani, addig az ember tud. Az emberi életnek van olyan formája, amely hasznos a természet számára, és van olyan is, amely káros.
Én azt látom, hogy a természetben jelenleg nem embertöbblet, hanem emberhiány van. Ezt úgy értem, hogy a városokban valóban sok az olyan ember, aki nem használ a természetnek, ott tehát valóban többlet van. Viszont a természetből hiányoznak azok az emberek, akik segítenek fenntartani azt az egyensúlyt, amely az ember részvételével jött létre.
Mennyire fontos a természetben a gyeppel borított területek mérete?
Az ökológiai egyensúly egyik alapja a természetes gyep. Sokan nem is gondolják, de rendkívül jelentős szerepe van a levegő szén-dioxid-tartalmának megkötésében és az oxigén kibocsátásában. Ráadásul a gyep a talaj minőségét is javítja. A tápanyagban leggazdagabb talajok azokon a területeken képződtek, ahol már a szkíták is legeltettek. Nyugat-Európában is elterjedt az állatok legeltetése. Akárhová csak megy az ember – Franciaországba, Ausztriába, Hollandiába stb. –, mindenhol legelő állatokat látni. Sajnos Magyarországon nem ez a helyzet.
Miért szükséges a gyep számára a legeltetés?
A legeltetés nagyon fontos, mert a fű tönkreteszi önmagát. Felnő, elaszik, és leárnyékolja a saját tövét, emiatt aztán elpusztul. Ezután pedig olyan bozótos növények telepszenek meg, amelyben az állatok nem tudnak mozogni. Az európai vad fajok nagy részének gyepre van szükségük, hogy túléljenek. Ezt az ember és a legeltetés tudja fenntartani.
Legeltetés hiányában a kaszálás megoldás lehet?
A kaszálás egy érdekes dolog, mert régen is kaszáltak, de csak mikro mértékben. A mai tömeges kaszálás a semminél ugyan jobb, de valójában nem az. Régen mindenkinek voltak kisebb méretű kaszálói, a rendkívül jó minőségű gyimesi kaszálók még ma is léteznek. A folyamat úgy nézett ki, hogy először kaszáltak, majd a sarjút lelegeltették az állatokkal. A legeltetésnek más a mechanizmusa, mint a kaszálásnak. Ráadásul a taposás is szerepet játszik, az is alakítja a növényzetet, illetve a legeltetés végterméke, a trágya is.
Melyik állatfaj legeltetése a legelőnyösebb?
A különböző állatok legelési módja és trágyájának összetétele is eltér. Az ember legelteti a lovat, a marhát, a juhot, de a kecskét és a disznót is. A hagyományos magyar legeltetési sorrend a ló, marha, juh volt. Rotációban legeltették őket ugyanazon a területen. Ez volt a totális gyepgondozás, mivel az említett állatok más mélységű és más minőségű növényeket legelnek.
Illetve az állatok korábban mozogtak legelés közben. A mai rendszernek az a baja, hogy helyhez van kötve minden. Régen folyamatosan mentek az állattal, ezáltal elkerülték az alul- illetve túllegeltetést is. Kevesebb állatbetegség volt, és jobban érvényesültek a természetbeli folyamatok. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy a régi fajták igénytelenebbek voltak, a maiak sokkal kényesebbek, már nem is nagyon bírnák a menetelést.
Fontos a pásztorok szerepe a legeltetésben?
Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy az állat nagyon jól tudja, hogy mire van szüksége, de ez nem igazán van így. Minden állatot másképp kell legeltetni. A juh például rohan, képes lenne egész nap ide-oda futkosni, közben néha harapni egy darab neki tetsző füvet. A pásztor szerepe a nyájat megállítani, indítani, összetartani, kormányozni, a megfelelő területre terelni.
Pásztor nélkül nem működik a legeltetés. A pásztorkodás lényege, hogy rávegyem az állatot arra, hogy azt legelje, amit én helyesnek tartok. Az élő, emberi pásztormunkát – főleg a nagyragadozók lakta területeken – nem lehet különböző technikai eszközökkel, drónokkal helyettesíteni, bármennyire is próbálják bizonyos körök ezt hangoztatni.
Mennyire elterjedt a pásztorkodás Magyarországon?
Körülbelül egymillió juh van itthon, a hazai tenyészetek pedig átlagosan 100–200 egyedből állnak. Ez alapján szerintem a családokkal együtt olyan 20–30 ezer embert érint a szakma.
Tudnak a nyájak itthon szabadon mozogni?
Sajnos a kerítések szaporodása elég nagy probléma. A Horthy-rendszerben például annyira fel volt parcellázva minden, hogy rendkívül nehéz volt a juhászok dolga. Majd a kommunizmusban gigantikus nagyságú termelőszövetkezetek alakultak ki, ezzel óriási területek nyíltak meg a pásztorok számára. Aztán jött a privatizáció, azóta ismét szűkülnek a lehetőségek, a területeket egyre jobban bekerítik. De ez is az emberhiányból adódik, hiszen ha lennének például csőszök, akkor nem lenne szükség ennyi kerítésre sem.
Hol és hogyan kezdheti el a szakmát az, akit érdekel a pásztorkodás?
Ha valaki szeretne belekóstolni a pásztorkodásba, csak éppen nincs hozzá területe, akkor azt tanácsolom neki, hogy bátran vágjon bele Erdélyben, mert van elég sok legelő, viszont ember nincsen. Ez a pásztoriskola nyitott – úgymond – „külsősök” számára is. Nemcsak Böjte Csaba gyerekei járhatnak ide. Szeretettel várjuk nyárra a 12–13 éves gyermekeket, illetve őszre és télre inkább a felnőtteket.
Ha esetleg valaki szeretne csak kíváncsiságból körbenézni, erre is van lehetőség nálatok?
Nemrég elkezdtünk egy úgynevezett „Székely ló programot”, ami azt jelenti, hogy itteni lovakból túralovakat nevelünk. Lesz egy lovastúra-útvonal, amelyet Böjte Csaba álmodott meg: a Kályoni János út Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós között az alapítvány házait köti majd össze. Tulajdonképpen ez olyan néprajzi és történelmi betekintést kínál, amelyet lóháton élvezhetünk. Lóról sokkal jobban meg lehet ismerni a múltat, a kultúrát és természetesen a pásztoréletet is.
