Mára egyre kevesebb helyen fűtenek szénnel, legalábbis ha a lakosságot vesszük, és nem az erőműveket. Otthon a kályhákból és kazánokból a szén átvándorolt a gyógyszeres szekrénybe. De nem volt ez mindig így. A belvárosban sétálva néha nézzünk a járda mellé!
Amikor az ember felfedezte a fosszilis tüzelőanyagokat, az ipar addig soha nem látott fejlődésnek indult, a társadalmak pedig ennek hatására gyökeresen átalakultak. A városok feltöltődtek, megjelent a „munkás” mint – egyesek szerint – osztály. Ezzel együtt a légkörbe eresztett mérgező gázok mennyisége is megszaladt.
A 19. és a 20. század fordulóján aztán már mindenhol ezzel fűtöttek, legyen szó kovácsműhelyről vagy hálószobáról. Ez olyan zsúfolt városokban, mint amilyen ekkor Budapest is volt, hihetetlen mennyiségű szenet igényelt. De hol fért el mindez?
A szenespincékben. Manapság a legjobb rom- és kézműveskocsmák találhatók ezekben. Ahol pedig nem hirdeti tábla, hogy vendéglátóegység vagy edzőterem található a föld alatt, ott is árulkodik egy-két jel, hogy alig pár évtizede még nem csak lomtárként funkcionált az épület alatti „labirintus”.
A 20. század elejéig, egészen a Bauhaus megjelenéséig a házakat jó magas alapra építették, hiszen nem volt hiány építőanyagból. Ennek köszönhető többek között a nagy belmagasság is, valamint annak, hogy egészségesebbnek tartották a magas, tágas légteret. De térjünk vissza a föld alá! A lábunk mellé nézve sokszor találunk „céltalanul” elhelyezett fémajtókat, amelyek alig nagyobbak egy sütő ajtajánál. Ezekbe benézve egy mély kürtőt találunk.
Ezek vezettek a szenespincékbe, ahova a szenesember az egész háznak elegendő fűtőanyagot lapátolt, ahonnan ezt a lakók aztán szükségleteik szerint hurcolták a saját lakásukba. A régi Budapest ott van a lábunk alatt. Előfordulhat, hogy még a végén újra szükség lesz a pincék eredeti funkciójára.
Kapcsolódó bejegyzések
Azok az 50-es évek – Hogyan éltünk a forradalom éveiben?
Az 50-es évek életszínvonala a 30-as évekét sem érte el. Szegényes étkezés, hiányos lakások jellemezték a kort.
