Azok az 50-es évek – Hogyan éltünk a forradalom éveiben?

Azok az 50-es évek – Hogyan éltünk a forradalom éveiben?
Azok az 50-es évek – Hogyan éltünk a forradalom éveiben?

A háború utáni évtizedben az életszínvonal a 30-as évek szintjét sem érte el. Jellemzően egysíkú volt az étkezés, és csak hétvégén került hús az asztalra. Megnéztük, mit és hol ettek az emberek az átkosban, és milyen körülmények mellett vívták ki a forradalmukat.

Magyarországon 1938-ban, a háború előtti utolsó békeévben az életszínvonal egyáltalán nem volt rossz. 1938-ban az egy főre jutó nemzeti jövedelem 120 dollár volt. Ez az akkori európai átlagnak kicsivel kevesebb mint kétharmadát jelentette. (2021-ben a GDP-nk az uniós átlag 76%-át érte el. Tehát európai viszonylatban nagyjából hasonló szinten élünk, mint a 30-as évek végén.)

A háború nyomán visszaesés következett, és a 38-as szintet csak 1949-re értük el újra. Ez kifejezetten szegény és nélkülözésekkel teli korszak volt, a körülményeket nagymértékben az 50-es években sem sikerült megváltoztatni. (Ha az 1938-as szintet tekintjük 100%-nak, az 1952. évi reálbér ennek csak a 66 %-a volt.) A kommunista hatalomátvétel és az ezt követő rossz gazdasági mechanizmus nagyon lassú, valójában elégtelen gazdasági növekedést hozott, ebben a nehézipar dominált.

Csemege üzlet a mai Rákóczi úton. A forradalom alatt nem zártak be a boltok, igyekeztek kiszolgálni az embereket, bár az áruszállítás nehézkes volt.

Mit ettünk az 50-es években?

Hiányos és egyoldalú táplálkozás jellemezte az 1950-es évek első felét. Alapvetően nem különbözött a közvetlenül a háború utáni viszonyoktól. Az 1950-ben 500 budapesti diák körében végzett felmérés adatai szerint ugyan a diákok kilenctizede napjában háromszor étkezett, ételeik nem voltak táplálóak. Reggelijük egy tányér rántott levesből, egy-egy pohár feketekávéból vagy teából állt; ebédre feltét nélküli főzeléket, tésztafélét vagy valamilyen burgonyás ételt kaptak; a vacsora szintén egyfogásos, többnyire főzelék vagy burgonyából készített étel volt. Hús, tojást, tejet rendszeresen fogyasztók csak elvétve akadtak közöttük.

1954-ben a Flórián téri Csemege előtt állnak az emberek. Az áruhiány is problémát jelentett. Az 50-es években is jelen volt a jegyrendszer.

Megjelentek a menzák, és elsorvadtak a vendéglők

A második világháború utáni évtizedekben folyamatosan terjedt a munkahelyi étkeztetés. Gyakorlatilag mindegyik nagyüzem létrehozta saját konyháját, és megszervezte az ott dolgozók ebédeltetését. Az Üzemétkeztetési Vállalat 1950 végén nyolc nagyüzemi konyhát üzemeltetett Budapesten, amelyek 54 000 fő napi ellátására voltak alkalmasak. Ugyanakkor az 50-es években a kereskedelmi vendéglátás fejlesztése háttérbe szorult. A történelmi múltú New York kávéházban például átmenetileg sportszer-kereskedelmi lerakat működött. Egyedül a „dolgozók széles körű és olcsó ellátásának biztosítására” létrehozott népbüfék száma gyarapodott dinamikusan.

Mennyi jutott az étkezésre?

Az 1950-ből származó adatokból kiderül, hogy a bérből és fizetésből élő, általánosan munkásrétegnek mondhatók havi jövedelme 652 forint volt. Ennél rosszabbul kerestek a mezőgazdasági munkások, nekik havi 406 Ft-tal kellett beérniük. (A párt és az állami cégek magas rangú káderei ennek a 10–12-szeresét is megkereshették, így a drága éttermek rájuk, illetve a turistákra tudtak támaszkodni.)

Zuglói önkiszolgáló étteremnél sorakoznak az emberek 1956 nyarán. Az ilyen étkezdék megfizethetőek voltak a közemberek számára is.

Hogy lássuk, mire volt elég a fizetés, nézzük 1956 és 1957 étlapjait a menzáktól kezdve a Gundelig! A Műszaki Egyetem kifőzdéjében a zellerkrémleves 1,10 volt, míg egy borjúpaprikás galuskával 6,10 forintot kóstált. A jóval elegánsabb Mátyás Pincében egy meggyleves 3 forint 5 fillérbe került, míg egy beefsteak tükörtojással 21,40, a túrós csusza pedig 8,20 volt.

1956 őszén a Kulacs étteremben 16,10-ért szerepelt az étlapon a halászlé, a csemege sertéskaraj párolt káposztával 15 forint 60 fillérbe került.

A Gundel étterem ebben az időben is széles választékkal büszkélkedett, de a közemberek nem engedhették meg maguknak a kínált luxust. Az 1956-os étlapról szemezgetve a legdrágább fogások: libamájszeletek Lyoni módra (34,20), ropogós kacsasült párolt káposztával (35,10). Meglepő, de rák is szerepelt az étlapon, ínyencek 38 forint ellenében rákpörköltet is fogyaszthattak.

Előkelő étterem lévén gazdag itallappal is szolgáltak, melyen borok, sörök és likőrök is megtalálhatóak voltak. Mai szemmel érdekesnek tűnhet, hogy a Drehernél gyártott Rocky Cellar prémium sör volt, egy üvegért 16,90-et kellett letenni, ezzel szemben egy sima, csapolt Kinizsi csak 6,10-be került, azaz egy normális menzás főétel árába.

A Gundel étterem étlapja 1956-ból.
Forrás: www.origo.hu

Vidéken és faluhelyen más volt a szokás. Vidéken még az 50-es évek közepén is jellemző volt, hogy jutott saját búza a családnak, amelyből maguknak sütötték a kenyeret. Általában hetente vagy másfél hetente 4-5 cipót és egy veknit 3 napig ettek. Hétköznapokon főzeléket, kását, zsíros kenyeret fogyasztottak. A legelterjedtebb alapanyag a krumpli és a káposzta volt, ebből aztán leveseket, főzelékeket készítettek, csak hétvégére és ünnepnapokra jutott hús. Akinek volt a háznál baromfija, jobb helyzetben volt, hiszen a háború befejeződése után még 10 évvel is jegyre lehetett húst kapni az üzletekben.

Lakáshiány és közös fürdőszoba

Az állami lakásépítési program a városokra szorítkozott, mivel ott volt nagyobb szükség a beáramló munkások elszállásolására. A 100 lakásra eső népsűrűség a háború utáni évtizedben emelkedett: 100 lakásra 1949-ben 365 fő, 1955-ben 374 fő jutott. A lakások többsége egyszobás, félkomfortos vagy komfort nélküli volt. Az összkomfortosság ebben az időszakban a korábban épült polgári és az újonnan épített városi lakások egy részére volt jellemző. Tömegek laktak munkásszállókon, nem volt ritka, hogy 10–12-en is aludtak egy szobában, amelyhez csupán 1 mosdókagyló tartozott.

1960-ban villany már a lakások 74%-ában volt, de vezetékes víz csak 22%-ukban, fürdőszoba pedig mindössze 17%-ukban. Az emberek városi tisztasági fürdőkbe jártak, vagy a szerencsésebbek a munkahelyükön lezuhanyozhattak. A napi mosakodás azonban – külön fürdőszoba híján – általában a konyhában zajlott.

1956-ban egy modern zuhanyzó a MÁV alkalmazottainak. Szerencsés volt az, aki a munkahelyén tudott zuhanyozni, mert a lakásoknak csak 17%-ában volt saját fürdő.

Háborútól és szegénységtől sújtott korszak volt. Az, hogy az 50-es években sem javult kellően az életszínvonal – sőt újra nélkülözni kellett – nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nép 56-ban egységesen állt be a változtatások mögé.

Fotók: Fortepán

search icon