A gímszarvasok násza a nyakunkon van. Az augusztus végi lehűléssel együtt megkezdődik a szarvasbőgés, de most még béke honol köztük.
A gímszarvasbikák tél végén elhullajtják agancsukat. Nem tétlenkednek sokáig, azonnal nekilátnak a következő csontdísz felépítésének, hogy bőgésre, azaz a szarvasnászra készen álljon ez a szuperproduktum. A szarvval ellentétben az agancs anyaga csont, amelyhez hihetetlen mennyiségű ásványi anyagra van szükség, ezért minél jobb egy élőhely, azaz minél jobb táplálék áll rendelkezésre, annál nagyobb eséllyel készül erős és impozáns agancs. Amíg építkeznek, addig a lehető legnagyobb békében mozognak együtt a bikarudlik (nem csordák), de amint eljön az idő, vége szakad a barátságnak.
A gímszarvas agancsa a tévhittel ellentétben elsősorban nem a harcra van. Ez csak a végső felhasználási módja, ugyanis legfőképp a teheneket kell vele lenyűgöznie és méretével vetélytársait elriasztania. A harc rengeteg energia, amivel a bőgéskor alig evő és ivó bikának csínján kell bánnia. Csak akkor feszülnek egymásnak, ha sem a bőgéssel, sem a párhuzamos séta során való szemlélődéssel nem tudták a másikat jobb belátásra bírni.
Augusztus közepén és végén már lehet hallani, ahogy a déli vármegyékben hangolnak a bikák, néha fel-felbődülnek. Ez már biztos jele annak, hogy nemsokára kezdődik a vadászfülnek oly kedves koncert, amikor a magyar erdők királyainak hangjától hetekig zeng az erdő. Érdemes ilyenkor a gyerekeket is elvinni egy szarvasbőgés-hallgató túrára az ország valamelyik részére.