Antal Miklós a Magyar Tudományos Akadémia Lendület programjának keretében vezeti főként egyetemi hallgatókból álló kutatócsoportját, amely a munkaidő csökkentésének kérdéskörét vizsgálja. Az izgalmas és aktuális témán kívül arról is kérdeztem a kutatót, hogy humánökológusként és ökológiai közgazdászként hogyan látja a klímaváltozás elleni küzdelem helyzetét.
Sorra látnak napvilágot különböző országok és cégek egyre komolyabb vállalásai. Te elérhetőnek tartod a párizsi klímacélokat?
A kutatók túlnyomó többsége nem tartja reálisnak a 1,5 °C-os célt, amelyet nagyjából 10–15 év múlva át fogunk lépni. Már 2015-ben, a párizsi konferencia idején lehetett sejteni, hogy ezt a célt el fogjuk bukni. Ráadásul jelenleg nemigen látszik olyan stratégia, amely sikerrel kecsegtet, mert nagyon nagy a rendszer tehetetlensége, a változáshoz hosszú idő kell. Valamivel esélyesebb, de megítélésem szerint nem valószínű, hogy a hőmérséklet emelkedése 2 °C alatt marad.
Milyen következményei lesznek annak, ha nem sikerül elérnünk a 1,5 °C-os célt?
Ha csak a tengeri ökoszisztémák alapját képező korallokra gondolunk, amelyeknek pusztulása 1,5 °C-os hőmérsékletemelkedés felett nagyon nagy százalékban garantált, akkor érezzük, hogy milyen drámai következmények elé nézünk. A 2 °C-os vagy az ennél is magasabb emelkedés jelentősen más helyzetet fog teremteni, mint amilyet a 1,5 °C-os emelkedés eredményezne.
De akkor hol lehet az emelkedés vége? Hány foknál állíthatjuk meg a felmelegedést?
Ezt nehéz megmondani, de az biztos, hogy ma a 2 °C reálisabbnak tűnik, mint akár 5 évvel ezelőtt. Az országok és a cégek vállalásai gyarapodnak és komolyodnak, közben egyre erősebbek a kényszerek és az elvárások is velük szemben. Például épp néhány hete történt, hogy egy holland bíróság károsanyag-kibocsátásának csökkentésére kötelezte a Shellt. Ez óriási dolog, hiszen a világ egyik legnagyobb olajvállalatáról, így kibocsátójáról beszélünk.
Azt talán legtöbbünk érzi, hogy a változások lassabban történnek, mint amilyen tempóra szükség lenne. De talán mégis vannak biztató jelei egy zöld átmenetnek…
Valóban. Az elmúlt időszakban olyan rendszerek kezdtek el változni, amelyek korábban megváltoztathatatlannak tűntek. A nagy kibocsátók között radikális változás megy végbe például a villamosenergia-szektorban, főként a fejlett országokban. Hogy egy példát is mondjak: az angolok az elmúlt évtizedben kivezették a szenet, ami óriási dolog. Persze a változás nem mindenhol ilyen léptékű, de ez a példa nem teljesen egyedi.
Sok országban megfigyelhető volt az elmúlt másfél évtizedben, hogy amikor gazdasági visszaesés történt, a kibocsátás nagyon gyorsan lecsökkent, amikor pedig újraindult a gazdasági növekedés, az emisszió mértéke sokkal kisebb mértékben emelkedett. Úgy tűnik tehát, hogy a gazdasági teljesítmény és a szén-dioxid-kibocsátás, ha lassan is, de kezd szétválni egymástól. Ennek jelenlegi üteme sajnos messze nem elég a párizsi célok eléréséhez, nagyon el vagyunk késve. Részben ennek nyomán is egyre többen teszik fel azt a kérdést, hogy miért zárunk ki olyan stratégiákat, amelyek túlmutatnak a mostani gazdasági paradigma működésén, ha ezeknek is lehetne szerepe a kibocsátáscsökkentésben.
A kutatócsoportoddal a munkaidő csökkentésének lehetőségeit vizsgáljátok. Ez is egy ilyen alternatív stratégia lehet?
Igen. Az elmúlt évtizedekben a produktivitás növekedését alapvetően a fogyasztás – és nem a szabadidő – mennyiségének növelésére fordítottuk. Amennyiben ez megfordul, és a produktivitás további növekedését a munkaidő csökkentésére fordítjuk, akkor ez már a jelenlegitől eltérő logikát eredményez. Persze a fogyasztás csökkentéséhez más – a mai gazdasági és kulturális rendszerünket meghatározó – motívumoknak is változniuk kell, mint amilyen például a fogyasztás reklámok általi gerjesztése.
Kutatásotok egyik alapkérdése: lehet-e a munkaidő csökkentése egy új társadalmi vízió. A jelenlegi eredmények alapján erre milyen választ adnál?
Ha a válasz erre a kérdésre nem egyértelműen „nem”, akkor már érdemes vele foglalkozni. Sokak fejében élnek elképzelések egyfajta utópikus, teljesen munka nélküli társadalomról, ahol mindent a robotok csinálnak. Én ezt nem gondolom reálisnak. Azt viszont látni, hogy sok területen egyre nagyobb teret nyer az automatizáció, amiből adódóan jelentősen csökken az igény a humán munkaerőre.
Erre a problémára eddig mindig úgy reagáltunk, hogy kerestünk újabb termelési lehetőségeket a felszabaduló munkaerő kihasználására. Mi most azt kutatjuk, hogy mi történne akkor, ha ezeket az embereket nem elküldenénk, hanem csökkentenénk a munkaidejüket, tehát a gépesítésből következő produktivitásnövekedést arra használnánk fel, hogy kevesebbet dolgozzunk.
Ez nagyon jól hangzik, de vajon mennyire nyitottak erre a munkáltatók? Mostanában, a pandémia leszálló ágában már látszik, hogy sokan próbálják a home office-t is kivezetni…
Ma már vannak olyan szereplők a munkaerőpiacon, akik megengedik a dolgozóknak a munkaidő csökkentését, de olyanra is van példa, hogy ezt egy szakszervezet harcolja ki a tagjainak. Kutatásunk egyik fontos eleme a német IG Metall nevű szakszervezet, amely kiharcolta a 4 napos munkahét lehetőségét. Ez egyébként Európa legnagyobb szakszervezete, amelynek kétmilliónál is több tagja van.
A rövidebb munkaidő lehetősége jelenleg a magasan képzett munkaerő esetében a legjellemzőbb, mert ebben a szegmensben nagy a verseny a munkavállalókért, így a cégek könnyebben tesznek engedményeket.
Egyébként Magyarországon sem ismeretlen a rövidebb munkaidő. Vizsgáljuk például a Vodafone új programját, amelynek keretében bevezették az apáknak járó szabadságot: ha valakinek gyermeke születik, akkor kap 16 hét fizetett szabadságot, és ezt követően még fél évig 4 napos munkarendben dolgozhat. Ez például egy rendkívül progresszív, ám széles körben még nem elterjedt gyakorlat.
A kibocsátáscsökkentés szempontjából lennének pozitívumai a rövidebb munkaidőnek?
Az iménti példa esetében nem következik be fizetéscsökkenés, így környezeti szempontból nem biztos, hogy pozitív változást hoz, vagy ha mégis, akkor csak közvetett módon. A munkaidő-csökkentés jótékony környezeti hatása leginkább akkor jelentkezhet, ha ez fogyasztáscsökkenéssel vagy a termelés csökkenésével is együtt jár. Mondok egy konkrét példát: vegyünk egy munkavállalót, akinek 4 napra csökken a munkaideje, ezért 20%-kal csökkentik a fizetését. Ezzel az ő fogyasztása csökkenni fog, ha pedig a cég ezzel párhuzamosan nem vesz fel valakit a kieső munkaidőre, akkor a termelés is kisebb lesz, így környezeti szempontból a hatás nagyon nagy eséllyel pozitív. Közben persze a gazdasági növekedés elmarad, cserébe viszont jólléti növekedés következhet be.
Nagyon jól hangzik a 4 napos munkahét, de nem lenne ez túl nagy váltás? Legtöbbünk megszokta az 5 napos munkát.
Ma a változás üteme sok területen iszonyatosan gyors, ebből következően az embereknek van egy olyan viszonylag általános érzése, hogy bármikor jöhet valami nagyon jelentős változás. Elég belegondolnunk a mostani járványba, amely során egyik napról a másikra lett sok ember életének meghatározó eleme a home office, amivel korábban egyébként a cégek többsége ellenkezett. Ugyanígy a megszokott munkaidő megváltozása is gyorsan az életünk részévé válhat. Ráadásul ez sem a semmiből fog felbukkanni: a 4 napos munkahéttel kapcsolatos európai diskurzus egyre erősödik.
Így több lenne a strukturálatlan idő az emberek életében. Ez nem jelent majd sokaknak problémát?
Ez rendkívül fontos kérdés, amit a home office nyomán már most is sokan tapasztalnak. A 4 napos munkahét által eredményezett plusz szabadidő kapcsán ez a kihívás kevésbé áll fenn, mert aki önként tér át rövidebb munkaidőre, az általában már tudja, mit akar kezdeni a szabadidőtöbblettel. Persze az is fontos tényező, hogy miképpen valósul meg a munkaidő-csökkentés: ez nem törvényszerűen kevesebb munkanapot jelent, hanem akár a napi munkaórák száma is csökkenhet.
Közben érdemes azt is szem előtt tartanunk, hogy ez alapvetően egy modern kori probléma. Az ipari társadalmak előtt a munka és a szabadidő nem vált el ilyen élesen egymástól. Az életet gyakran természeti körülmények szabályozták, mégsem volt különösebb probléma abból, hogy az embereknek nem volt beosztva minden percük.
Ismertek már olyan példát, ahol az állam is felkarolta a munkaidő-csökkentés gondolatát?
Több nyugat-európai példa is létezik az elmúlt évtizedekből, ahol korábban 40 óra felett volt a heti munkaidő, most pedig már jóval ez alatt van. De ha a szabad szombat korábbi bevezetésére gondolunk, akkor is látható, hogy a szóban forgó törekvés nem példa nélküli elgondolás. Jelenleg Spanyolországban és Skóciában próbálkoznak állami támogatású kísérleti programokkal. Ezekben a pilot projektekben az állam pótolja a cégek kieső bevételeit, miközben a vállalatok ki tudják próbálni, hogy bejön-e nekik – és persze a munkavállalóiknak – az új munkarend.
Ha általánosan elterjedne a munkaidő-csökkentés, ez milyen társadalmi változásokat hozhatna?
Manapság nagyon sokan érzik azt, hogy folyamatos időszűkében vannak, összecsapnak a hullámok a fejük felett. Ez például biztosan megváltozna, és egy nyugodtabb élet lehetne az eredmény. A szabadidő növekedésével a jóllét érzése valószínűleg általánosan erősödne, és talán a ma egyre szélesebb körben jellemző kiégés is ritkábban fordulna elő.
Az emberek értékrendjében ma a munka a legfontosabb tényezők egyike. Ha azonban csökkenne a munkaidő, más dolgok is fontos szerepet kaphatnának: például az önkéntesség, a családdal töltött minőségi idő vagy különféle szabadidős tevékenységek.
Bízzunk abban, hogy így lesz. Utolsóként hadd kérdezzem meg, hogy te mint kutató mennyire érzed azt, hogy jelenlegi munkád hatással van a világ folyására?
Azt látom, hogy sokan kíváncsiak erre a témára. Ezt mutatja az is, hogy már a projekt indulásakor rengetegen érdeklődtek, szinte özönlöttek az újságírói kérdések. Tehát van nyitottság a téma iránt, ilyen módon pedig valamennyire befolyásoljuk is a társadalmi diskurzust. Egyébként én kutatóként rendkívül sokat gondolkozom ezen a kérdésen. A kutatói tevékenység nem az a fajta munka, amelynek rögtön kézzel fogható az eredménye. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagyon fontos, amit csinálunk.
