Tavasszal előbb-utóbb minden kertben és füves utcai területen felbőgnek a fűnyíró gépek és a fűkaszák. Még azoknál is, akik nagyon helyesen egy ideig méhlegelőként hagyták tündökölni a pázsitban burjánzó gyönyörű vadvirágokat.  

A legtöbb ember pedig kifejezetten szereti a frissen nyírt fű illatát. Hogy miért okoz kellemes érzést bennünk ez az aroma, arra több magyarázat is létezik. Egyrészt evolúciós okokra is visszavezethető, másrészt a fű illata tudat alatt az ehető, finom növényi táplálékokra emlékeztethet minket, illetve a nyárra, a kertünkben töltött boldog percekre is asszociálhatunk.

Ne dobd ki a vágott füvet!

Azonban azt kevesen tudják, hogy ennek a friss, üde illatnak igazából drámai magyarázata van. Ugyanis ez nem más, mint a fű segélykiáltása. A megtámadott fűszálak feromonokat – úgynevezett GLV-ket – bocsátanak ki figyelmeztetésként a többi növény számára.

A GLV-k a szerves vegyületek egy csoportja, amelyet szinte minden zöld növény képes kibocsátani. Amikor megtámadják vagy károsítják őket, jellemzően nagy mennyiségben engedik a levegőbe ezt az anyagot, így jelezve más növényeknek vagy akár állatoknak a veszélyt.

Amikor tehát nyírni kezdjük a füvet, a fűszálak kétségbeesett „segélykiáltásokat” engednek a levegőbe, ami figyelmezteti a messzebb lévő társaikat, hogy vigyázzanak, mert „jön a fűnyíró”. Ez pedig arra ösztönözheti a növényeket, hogy az erőforrásaikat igyekezzenek a gyökerek felé irányítani, így a vágás után ez segíthet a növekedésben.

Ismét a beporzókról: mit nevezhetünk méhlegelőnek?

A különböző növények eltérő GLV-ket engedhetnek a levegőbe, amelyek más-más reakciót indíthatnak el a növényekben vagy akár bizonyos állatokban. A növényevők által megrágott kukorica például olyan GLV-t bocsát ki, amely arra késztetheti a többi növényt, hogy olyan anyagot termeljenek, amelytől kevésbé lesznek ízletesek. Más növények pedig olyan GLV-t bocsátanak a levegőbe, amely odavonzza azokat az állatokat, amelyek a növényt károsító és épp rágcsáló rovaroknak az ellenségei.