Az előző részt azzal fejeztem be, hogy megígértem a konyhakert kialakításának részletes leírását. Most tehát ezzel folytatom. Az első nekifutás előtt azt gondoltam, hogy ez nem lesz nehéz feladat. Anno nagyszüleim kiskertjében is megtermett minden, ez nálam is biztosan egy csapásra működni fog. Nem egészen így lett!
Még a ház alapjait rakták, amikor kitaláltam, hogy márpedig konyhakert kell, de rögvest. Az épülő háztól kicsit távolabb kinéztem egy kisebb – nagyjából 50 négyzetméteres – területet. Teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy telis-tele van tarackkal. A tarack olyan gyom – illetve gyógynövény is, de áldásos hatásai ellenére sem szívesen látott vendég a kultúrnövényeknek szánt területen –, amely nagyjából kiirthatatlan. Igazi túlélő, bírja a szárazságot, a taposást. Ha levágjuk a „fejét”, ezer másik nő vissza. Gyökér- és szárrendszere olyan kiterjedt, hogy szinte képtelenség megbirkózni vele. Én pedig gondosan meg is trágyáztam, biztos, ami biztos. Majd ásóval jól átforgattam a talajt a tarack gyökereit még több darabra vágva. Ezzel minimum négyzetre emeltem az ott élő növények számát.
Harc a tarackkal
Persze kora tavasszal csodálatos volt a veteményesem. Katonás sorokban dugták ki fejüket a különböző zöldségek, nyoma sem volt a gaznak. Az aranyat érő májusi esők viszont felszínre csalogatták a különböző gyomnövényeket, köztük a drága jó tarackot is. A többi gazzal szemben a tarackot az említett gyökérrendszer miatt nem lehet kikapálni vagy kihúzni. Egy ideig tartott a szélmalomharc, majd csendesen megadtam magam. Persze lehettem volna kitartóbb, de a nyári meleg nem hatott jól a gazirtási kedvemre. A gyom jött, látott és győzött, átvette az uralmat a terület felett. Persze azért volt termés, csak kicsit kutatni kellett a dzsungelben. Azt viszont kijelenthetem, hogy a cukkini és a borsó vígan megél és terem a káoszban is.
Második felvonás
A ház építésének előrehaladtával kezdett körvonalazódni, hogy mi hol lesz a kertben. Az is világossá vált, hogy a veteményest át kell helyezni. Nem is bántam, hiszen az újonnan kinézett területen kevesebb volt a tarack, amelyek gyökerét igazi rabszolgamunkával, jó 30–40 centiméter mélyről, négyzetméterről négyzetméterre haladva kiszedegettem. Ezek után ősszel jó alaposan megtrágyáztam a talajt, és hagytam, hogy a téli csapadék szépen belemossa a tápanyagot a földbe. Hozzáteszem, az én telkemen sajnos igen agyagos a föld, így kellett vagy három év, mire a trágyázás hatására szép, fekete talajt kaptam a veteményesemben.
Ez a terület nagyszerűen megfelelt minden szempontból, ám itt is került kavics a gépezetbe. Az történt ugyanis, hogy egy nyári, pár napos távollétem alatt szüleim vigyáztak a házra. Édesapám pedig jó ötletnek tartotta („bízz bennem, mérnök vagyok” jeligére) különböző facsemetékkel beültetni kertemet. A családi balhé elkerülése végett hagytam a csemetéket ott, ahol vannak. Néhány év alatt hatalmasra nőttek, és egyrészt jelentős árnyékot vetettek a zöldségekre, másrészt nagyon nehéz volt a törzsüket kerülgetni a rotációs kapával és az ágak alatt hajolgatva tenni-venni. Ettől eltekintve – mondhatni – sikeresen és lényegesen kevesebb gazzal műveltem a kiskertet éveken át. Voltak növények, melyek mindig gond nélkül fejlődtek, és szépen szüretelhettem belőlük. Ilyen volt a sóska, a zöldborsó, a cukkini, a spárgatök, a paradicsom, a hagyma és a különböző salátafélék, bár a rukkolára néha rájártak a földibolhák. A paprika viszont hol szépen termett, hol egyáltalán nem, a retek szinte mindig csípős volt, a spenót néha ki sem bújt a földből, a sárgarépa pedig legtöbbször egy hosszú, vékony szálacska lett. Nyár végére azért a gazok is felzárkóztak a zöldségek mellé. Az időközben fákká cseperedő csemeték árnyéka miatt évről évre kisebb területet tisztítottam meg a gyomoktól. Mára a veteményesem körülbelül egyharmadával csökkent.
Új korszak
A koronavírus-járvány évében valami furcsa dolog történt. Hiába vetettem el számtalan magot, egyszerűen szinte semmi nem fordult termőre. Még az olyan igénytelen növény sem, mint a cukkini. Hiába virágzott, nem kötött meg. Abban az évben, valamikor télen találtam rá a mélymulcsos kertművelés technikájára, ami teljesen lenyűgözött. Őszinte leszek, leginkább az tetszett meg benne, hogy szinte nincsen gaz, nem nagyon kell gyomlálni és locsolni sem.
Mivel későn jutottam eme aranyat érő tudás birtokába, és csak tél végén hordtam tele némi trágyával, levelekkel és szalmával a veteményest, a tavalyi év teljesen kimaradt. Ősszel idejében még egy nagy réteg trágyával és egy bála szalmával gazdagítottam a területet, aztán vártam a jó kis csapadékos télre. Ez azonban sajnos nem sikerült olyanra, amilyenre szükség lett volna. Ettől függetlenül a komposztálási folyamatok elindultak a szalmatakaró alatt. Bár szakmai pontosság és a talaj PH-jának mérése nélkül készült az új típusú veteményesem, eddig úgy tűnik, hogy nem sikerült elrontanom.
Egyelőre még a tanulás fázisában vagyok az új módszerrel. Természetesen a YouTube jó barátom, onnan lesek el mindent. Először nem kísérleteztem sokféle zöldséggel, csupán hagymát, zöldborsót, valamit paprika -, paradicsom -, padlizsán és uborkapalántákat ültettem a mélymulcsba. Nos, a zöldborsót minden bizonnyal túl mélyre tehettem, vagy túlságosan visszatakartam, mert egyáltalán nem kelt ki. A padlizsán és az uborka nem hozott virágot sem, viszont a paradicsomok azóta is nagyszerűen teremnek. A paprika ismét felemás történet: a gyönyörű palántákon egy-egy termés lett. A hagyma szépen kikelt, de a feje nem lett nagy, bár hozzá kell tennem, hogy nem is nagyon öntöztem, és a szárát sem vágtam vissza.
Ami nagyon pozitív: ebben a szélsőségesen forró és aszályos évben körülbelül 2-3 alkalommal adtam vizet a palántáknak, a szalma alatt, a tövüknél öntöztem meg a növényeket. Ennek ellenére gyönyörűek a termések, a növény levelei sem szikkadtak. Emellett az ide ültetett kajszi olyan termést hozott, mint talán még soha. Szüretkor pedig bátran lehetett a fát rázni, a puha szalmába potyogtak a gyümölcsök, nem loccsantak szét a földön.
Amire nem számítottam: úgy tűnik, a mélymulcsban kiváló otthonra leltek a számomra rettenetes cselőpókok. Tízesével látom őket elfutni a szalmán. Eleve nem vagyok odáig a pókokért (és akkor még finoman fogalmaztam), mondhatom, számomra erősen ingerküszöb feletti ez a póktenyészet. Egyébként is minden ősszel betéved a házamba néhány nőstény után kutató hím példány. Félek attól, hogy idén tömegével másznak be majd.
A fűszerkert
Egy zsályabokrot leszámítva soha nem volt állandó helye a fűszereimnek, leginkább a veteményes szélére, cserépbe vagy balkonládákba ültettem bele a különböző fűszernövényeket. Idén viszont ihletet kaptam, és építettem magamnak egy fűszerspirált. A termőföld alá tettem egy adag trágyát és tavaly összeszedett avart is. Egyrészt azért, mert így nem kellett annyi talicska földet (ami a régi trágyadombból keletkezett) felhoznom a meredek dombon a telek aljáról, másrészt így talán még gazdagabb lesz tápanyagban a talaj.
Vettem bele palántákat, illetve magról is ültettem néhány fűszert. Azonban vagy keveset locsoltam, vagy túl meleg van, a metélőhagymán és a petrezselymen kívül más nem kelt ki. A régi zsálya a spirál külső vége, onnan tekeredik befelé, egyre emelkedve. Jelenleg petrezselyem, oregánó, bazsalikom, metélőhagyma, tárkony, citromfű és narancsmenta lakja, de volt benne egy kis rukkola is, ami már elfogyott. Egyébként rendkívül mutatós az építmény, és összetákolni sem volt nehéz. Ráadásul kevésbé másznak rá a meztelencsigák és egyéb ellenségek.
A következő részben a haszonállatokkal folytatom, méghozzá a baromfival. Ez a vállalás is a sokadik felvonásnál tart, tele akadályokkal.
