A kezdő vidéki életemet bemutató sorozat előző részében a kiskérődzőkkel való kapcsolatom kibontakozásáról írtam. A birkákkal való bemelegítés után szintet léptem, és belevágtam a kecsketartás örömeibe. És bosszúságaiba.

Ahogyan korábban írtam, a kecsketartás gondolata már a tanyasi életem legelején befészkelte magát a fejembe, de végül mindig győzött a józan ész, így időről időre megmenekültem a felesleges bonyodalmaktól. Viszont amikor szegény öreg pónim megadta magát az enyészetnek, a két kameruni juh egyedül maradt, és ketten kevesek voltak ahhoz, hogy a lenti füves legelőrészt karbantartsák. Én pedig eleget tologatom a gépet a ház körül, így hát mindenképpen be kellett még szereznem néhány biofűnyírót. Ha pedig lúd, legyen kövér, legyen valami értelme is a létezésének, mondjuk adjon tejet!  

Az első kecském

Miután gondolatban eltántoríthatatlanul aláírtam életem megkeserítését, nem is pazaroltam tovább az időt, és egy hirdetés nyomán rá is találtam az egyes számú delikvensre. Nem kellett érte messze menni, szimpatikus volt az eladó is, valamint a kecske is jó állapotúnak tűnt. A pickup platóján egy kutyáknak való szobakennelben hoztuk őt haza. Hozzáteszem, ez a szállítási mód a későbbiekben is remekül bevált, bár a közlekedés többi résztvevőjétől mindig elég furcsa pillantásokat kaptunk.

Így történt, hogy egy szép nyári napon a nagy, világos színű, szánentáli-parlagi keverék, nem éppen fiatal, ám annál bunkóbb kecske, nevezetesen Zsömle vagyis Zsömi elfoglalta a helyét a legelőmön. Pontosabban először egy pár napot a beálló zárható részében töltött, mivel nem nagyon evett zöldet előtte, és nem akartam, hogy az első körben kinyírja magát (jó lesz majd a másodikban is). Így legalább volt időnk úgymond összeszokni – barátkozásnak véletlenül sem nevezném –, amikor mindennap egyre hosszabb időre egy pórázon kivittem legelészni.

Mivel aktívan tejelő kecske volt, már az első este meg kellett fejnem, ami miatt egy kicsit azért izgultam, hiszen vagy jó 15 évvel előtte próbálkoztam ilyesmivel. Szerencsére Zsöminek kifejezetten jó tőgye volt. Így – némi YouTube-videó megnézegetése és tapasztalt kecsketartó ismerőseim faggatása után – a nem éppen gyakorlott kezemnek is engedelmeskedett, én pedig nagy boldogan tettem le a konyhában az első saját fejésű tejemet.

A második kecském

Zsömi hamar megszokta a helyét, és beállt a napi kétszeri fejési rutin is. Viszont egy kecske nem kecske alapon – és ha már megszívatom magam, legalább ne aprózzam el – igen hamar egy fajtárs beszerzése mellett döntöttem. Úgyhogy rövid keresgélés után rá is találtam egy szimpatikus eladóra, aki több fejős jószágot is hirdetett. Egyikük nagyon megtetszett, egy picike, barna kecske, így gyors adásvétel után már fent is kuksolt a szobakennelben a pickup platóján. 

Méretéből adódóan a picike, alpesi jellegű jószág a rendkívül fantáziadús „Kicsi” nevet kapta meg, melyre igen hamar hallgatni is kezdett. Kicsi teljesen más természetű volt, mint Zsömi. Kedves, barátságos, bújós, imádta a simogatást. Zsömi egy pokróc volt, akihez a fejésen kívül nem lehetett hozzáérni. Hozzáteszem, hogy az a hatalmas szerencse a kecskék esetében, hogy a legvadabbak is úgy jönnek a teli abrakos vödör hangjára, mintha zsinóron húznák őket, így a szemétládákat is be lehet cserkészni. 

Immár két kecskét fejtem naponta kétszer, Zsömi fajtájából és életkorából adódóan nem adott hatalmas mennyiségű tejet, Kicsi viszont szépen termelt, így a kettőből naponta akár 4 liter tej is összejött, már ha nem borították ki a kezemből a fejősedényt. Lelkesen vetettem bele magam az alapvető tejtermékek készítésébe, mint például a paneer „sajt” vagy a joghurt, de sikerült mozzarellát is gyártanom. A keményebb sajtok feladták a leckét, a nagyon meleg nyári időben nem volt megfelelő helyiség az érlelésre, bár leginkább én voltam (vagyok) nagyon béna a témában.

Ne becsüld alá a kecskét!

Sajnos elkövettem azt a nagy hibát, hogy minden tapasztalt jóakaró tanácsa ellenére nem vettem komolyan a kecskék találékonyságát és mindent leromboló képességét. Emiatt nem húztam ki villanypásztort az agarakat és a jószágokat elválasztó vadhálóra, így természetesen nem csoda, hogy megtörtént a baj.
Egy meleg augusztusi estén bekövetkezett a tragédia, Zsömi valahogyan átesett a vadhálón – valószínűleg neki pont az az ág kellett, amelyik a kerítés fölé benyúlt –, és az agaraimmal való találkozás finoman fogalmazva nem alakult kedvezően a számára. Béke poraira.

Újabb kecskék

Ebből tanulva nagyon gyorsan kihúztam pár szál villanypásztort, hogy ne fordulhasson elő ilyen még egyszer. A szomorkodó Kicsi mellé pedig egy ismerős ismerősétől gyorsan hoztunk egy fejős alpesi anyát, illetve egy fiatal alpesi bakot, mert már közeledett a párzási időszak is. A jól ismert szobakenneles módszerrel szállítottuk haza ezeket is, így jött a házhoz a nagy méretű, csontos anya és a kis nyomi bak. Az anyakecse keresztelőjét se vittem túlzásba, nemes egyszerűséggel „Kettes” lett a neve, a kis nyomi baké pedig „Bakocska”. 

Kettesék eléggé el voltak vadulva, de a kajás módszerrel szerencsére be tudtam cserkészni a fejéshez. Mivel nem fejte senki a nyáron, csak a gidája volt alatta, ezért a tejhozamának a töredékét adta csak, de ez is éppen elég volt Kicsi mellé az apasztásig. A csúnya kis Bakocska pedig egy szem férfi lévén furcsa kinézete ellenére mégiscsak sikereket ért el a lányoknál, ugyanis tavasszal Kicsi két bakgidának, Kettes két gödölyének és egy gidának adott életet. A párzási időszakon kívül pedig, nos… maradjunk annyiban, hogy a bakok felnőttfilmbe illő jelenetekkel tudnak magukon könnyíteni.

Törpeördögök és újabb kerítésvédelem

A kiskecskéknél nincs aranyosabb, cukibb, játékosabb, és egyben rosszabb lény a földön. Tényleg borzalmasan és elviselhetetlenül rosszak, pláne, ha sokan vannak. Mindent megrágnak. Ha fél percre leülsz, kikötik a cipőfűződet. Mindenre felmásznak, mindenbe bebújnak, belelépnek. Utaznak a trágyával megrakott talicskában, felborítják a vödröket, egyszóval minden létező módon kicsinálják az ember maradék idegrendszerét.

Elevenségüknek és megátalkodottságuknak köszönhetően az egyik kis gödölye mindenféle villanypásztoros védelem ellenére folyamatosan átbújt valahogyan a vadháló lyukain keresztül. Többször találtam őt a fenti részen, a szerencsére igen ritkán használt kutyakennelekben, a kutyaházakban, a tyúkólban és egyéb érdekes helyszíneken. És mint tudjuk, addig jár a korsó a kútra… Így nem ért váratlanul, hogy egy szép meleg nyári délután az agaraim hamarabb vették észre a szökevényt, mint én. Ezek után a többi baleset elkerülése végett kénytelen voltam nem kis összegért 180 centiméter magas, aprólyukú kerítést húzni és még a villanypásztort is felszerkeszteni rá. Bár ha őszinte akarok lenni, a kecskék valószínűleg csak Alcatraz börtönéből nem tudnának kiszökni, de erre sem vennék mérget.

Létszámbővítés, majd -csökkenés

Mivel úgy éreztem, hogy igen jól belejöttem a kecsketartásba, gondoltam, hozok egy idegen fiatal gödölyét és egy kis bakot, a régit pedig elpasszolom a vérfertőzés elkerülése végett. Ekkor még úgy volt, hogy a megmaradt gödölyét megtartom magamnak, a két kis gidát elajándékozom, a régi bakot pedig eladom valakinek. Utóbbi időközben rejtélyes módon kikupálódott és egész helyes legényke lett. Így érkezett meg az anglo-núbiai és alpesi mix vizslafülű lány, Gizi, illetve a hajzseléreklámok arca, a belőtt sérójú alpesi bak, Elvis.

A két saját gidát sikerült is továbbtartásra elpasszolnom, majd rá pár napra egy furcsa hasmenés ütötte fel a fejét a nyájban. Sajnos az egy szem saját gödölye minden igyekezetünk ellenére elhalálozott, de ami még nagyobb baj, Kicsi kecskémet is hiába kezeltük vagy két héten át, végül ő is feladta a harcot. A kecskékkel az a helyzet, hogy egyfelől mindent túlélnek, másfelől pedig gondolnak egyet, és elpusztulnak. Kicsi kecskémet egyébként nagyon sajnáltam, igazán a szívemhez nőtt. A többieket szerencsére elkerülte a vész, akinek kissé ment a hasa, az is jobban lett, így a jelenlegi csapat a két női egyedből, Kettesből és Giziből, illetve az utánpótlás bakból, Elvis-ből, valamint az eladhatatlan első számú bakból, Bakocskából áll, aki szerintem engem is túl fog itt élni.

Konklúzió és jótanácsok

Első számú tanács: ne vegyél kecskét! Soha. De soha. Második tanácsom nincs! 😊 A kecske jópofa állat, ha van hozzá humorérzékünk és félretett pénzünk az ilyen-olyan javításokra. Illetve, ha nincs gyümölcsfa a legelőn, vagy bármi, amit lerágnak, szétrágnak, leháncsolnak. Ha van rendes kerítés és villanypásztor. Egyébként borzalmasak, erőszakosak, tolakodók, nem ismerik a személyes aura fogalmát, és szó szerint kitöltik a rendelkezésre álló teret. Mindent megesznek, kivéve azt, ami leesik a földre, vagy a másik megnyalta, rálehelt, ránézett. Amit nem szabad, azt viszont biztosan megeszik.

A kecsketej irtó finom és nagyon egészséges, bár a napi minimum egyszeri – de inkább kétszeri – fejés valóban nem a lusták sportja, tényleg kell velük foglalkozni és időt áldozni rájuk. A sajtkészítés pedig igen időigényes, de nincs is annál nagyszerűbb, amikor a saját jószágunk adta tejből házi tejtermékeket készítünk.

Ha összegeznem kellene, elmebeteg dolog kecskét tartani, biztosan felgyorsítja az öregedésünket, gyarapítja az ősz hajszálainkat, mégis imádjuk ezeket a természet adta ördögöket.