Aratás után üres a tarló. Vagy mégsem?

Amikor a végeláthatatlan arany búzatáblákból a kombájnok pusztaságot csinálnak, azt hinnénk, megszűnik ott az élet. Pedig csak meg kell várnunk, amíg lemegy a nap.

A nagytáblás mezőgazdaság nem tett túl jót a biodiverzitásnak. Az addig kisparaszti, nadrágszíjparcellás mezőgazdaságot felváltották a termelőszövetkezetek hatalmas kultúrsivatagai. Azokon a területeken, ahol addig tíz-tizenötféle növényt termeltek, manapság monokultúra található, azaz egyetlen növény termesztése dívik. Ez meglátszik a mezei nyúl, a fácán és a fogoly állományán is, hogy csak a legismertebbeket említsük. Utóbbi igen jó indikátor, ugyanis míg száz éve hazánkban a fogoly vadászata nem számított kuriózumnak, ez ma csak ott lehetséges, ahol minimum ötszázat meghaladó nevelt egyed kibocsátása lehetséges.

A tarlón ugyanis nem sok minden él meg. Vagy mégis? Rögvest az aratás után színes forgatag alakul ki ezeken a mezőkön, ugyanis mivel a kombájnok és a traktorok ember alkotta gépek, természetesen képtelenek tökéletesen dolgozni. Szemveszteség mindig van, méghozzá a földre leszórva. Erre aztán a környék összes rágcsálója ráveti magát, amire megjelennek a ragadozók, főleg az az évi süldő rókák, sakálcsaládok és kisebb-nagyobb húsevők. Természetesen a vaddisznó is szívesen járja ilyenkor a terülj-terülj asztalkámat, így ha este egy tarlón egy erős fényű lámpával végigvilágítunk, könnyen meglepődhetünk.

Aratáskor rengeteg szem hullik a földre, amire érkezik szárnyas és szőrmés vendég egyaránt.
Fotó: Canva

Érezhet némi ellentmondást, aki eljutott idáig. Nem úgy volt, hogy nincs élet az új mezőgazdasági területeken? Hogyne lenne! Csak képzeljük el, hogy ezen emlős-, madár- és rovarfajoknak tíz-, meg százszorosa létezett régen, hiszen minél diverzebb a táplálékforrás, minél több a (vegetációs) víz, annál jobban burjánzik az élet is.

Kiemelt kép: Canva