A 2000-es évek nagy bulizásai kötöttek össze bennünket, közös barátaink okán sokat találkoztunk, beszélgetni is sikerült néha, de sajnos nem eleget és nem elég mélyen. Pedig érdemes lett volna komolyabban venni ezt a nálam pár évvel fiatalabb, őszinte, nyílt tekintetű, már akkor nagyon érett, de furcsa srácot. Csak hát akkoriban más volt fontosabb …

Ljasuk Dimitry megvalósította azt, amire sokan gondolunk, amit sokan eltervezünk, amire mindannyian vágyunk, de valamiért nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy végre is hajtsuk. Körülnézett az országban, talált egy szívének kedves témát, beleásta magát, az élére állt, és még hírnevet is szerzett.

Ljasuk Dimitry nem kisebb projektet, mint a Tiszát nézte ki magának, és elhatározta, hogy megmenti. Nem, nem politikusként, nem gazdasági nagyhalként, nem unatkozó filmsztárként, hanem marketingszakemberként és Tisza-parti srácként. Egyedül. Senki nem bízta meg, hanem fogta a kameráját, a fényképezőgépét (később a drónját), és hozzálátott. Eleinte igazi amatőrként, később egyre komolyabb koncepció mentén, ma pedig már százezres követőtáborral a háta mögött.

Rendben… De hogyan kell megmenteni a Tiszát? És mitől? És miért éppen egy félig ukrán fiatalembernek?

Szerintem mindannyian voltunk már a Tiszánál vagy valamelyik nagyobb városban a partján. Esetleg Tisza-túrán vagy pecázni. Becéztük szőkének, fürödtünk benne, szidtuk a szúnyogokat, elcsodálkoztunk, micsoda szegény vidékeken folyik keresztül, és szörnyülködtünk, mennyi szemét úszik benne. De tudomásul vettük, hogy szép, és hogy még szebb is lehetne, és főleg tisztább. Aztán mentünk tovább, hisz kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy bármin változtassunk. Szerencsére nem mindenki gondolkodik így.

Dimi szülei – egy ukrán–magyar orvosházaspár – sokat költöztek, mire letelepedtek Kisújszálláson, a Tiszától mintegy 30 km-re. „A természet szeretetét a nagyszüleimtől kaptam. Láttam, hogyan szedik a gombát a mezőn, hogyan termesztenek a kertben paprikát, paradicsomot, és hogyan gondozzák a teheneket, a pulykákat. Láttam, amint ukrán nagymamám reggelente friss paradicsomért megy ki a kertbe, és boldogan hozza be a konyhába. Sikerélményt adott neki, hogy friss, a két kezével gondozott zöldséget tehet az asztalunkra. Láttam, ahogy kapál, ültet, locsol, és közben néha megsimogat egy-egy levelet, termést. Azt hiszem, az a kis kert érezte, hogy szeretik.

Figyeltem a természetet, a zöld millió árnyalatát, a levelek formáját és a rajtuk lévő kusza vagy épp szabályos kis ereket. De a legnagyobb erőnek a vizet tartottam. Ötéves voltam, amikor apám megtanított úszni Tiszafüreden. Már akkor sem féltem a mélységtől, a víz titokzatos világától. Azóta is rendszeresen kinyitom a szemem a víz alatt, ha tiszta, ha koszos, nem számít. Szeretem látni a vízben rejlő életet. Olyan gyerek voltam, aki mindenre kíváncsi volt, mindent meg akart ismerni, akinek nem számított, hogy esik-e vagy fúj. Ha épp úszni akartam a Tisza-tóban, hát úsztam.

A vakmerőség, a kockázatvállalás, a féktelenség, az, hogy az utolsó pillanatig élvezünk mindent, nem fáradunk el és nem unatkozunk sosem: mind olyan jellemvonások, amelyeket édesapámtól kaptam. Ő volt ilyen. Számomra a Tisza-tó: apám. A Tisza-tónál láttam őt megnyugodni, hazatérni. Horgászott, úszott, gondtalan volt, és engem is vitt magával, én pedig mindenben benne voltam. Míg anyukám a lélekről mesélt és tanított, addig apám az életre. Arra, hogy az életet szeretni kell. Két ellentétes természetű, egymást szerető emberről beszélek, akiknek az ellentétes tulajdonságaik bennem élnek.”

A reklámipar mókuskereke aztán bedarálta a felnőttkor első felét, és – ahogy sok nagy alkotót – Dimit is egy szerelmi csalódás ihlette és sarkallta alkotásra. Őt a filmezés zökkentette át saját világába.

„Megéltem a Freud-féle szublimáció jelenségét, amikor az ember a szexuális energiáit alkotásba fordítja. Freud szerint évezredek óta ez a mozgatórugója a kultúrának. Gyógyulásom filmje, a „Tisza-tavi top 8” bekerült a Nemzetközi Filmszemlére is, de végül nem ezzel a filmmel nyertem. Két célom volt a filmezéssel. Az egyik, hogy erősítsem az ember és a Tisza-tó, a Tisza kapcsolatát. A másik, hogy megváltoztassam az emberek fejében a hozzáállást a természethez. Olyan filmet szerettem volna készíteni, amely 5–10 év múlva is megállja a helyét, érték lesz.”

A Nagy Ervin alteregójaként is emlegetett, jóképű, akár influenszerként is említhető marketinges, filmes számára azonban nem elsősorban a filmek sikere volt fontos.

„Éveken keresztül hajtasz, és vársz az elismerésre, a dicséretre, majd megrémülsz, ha eléred. Szerintem ez azért van, mert sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy az elismerést célozzuk meg, és nem a mögötte levő tartalmat, az ügyet, amelyet a magunkénak érzünk. Mire elérsz odáig, hogy megkapd, már rég nem az elismerés számít, hanem az oda vezető út, a fejlődés, a mondanivaló, mert akkor már tudod, hogy ez vagy te. Amikor jó ügyért küzdesz, már önmagában ez az érzés a siker, és nem számít, hogy ezért bárki megveregeti-e a válladat. Ilyen nekem az, amikor sikerül összefogni a Tisza-tóért, amikor embereket tudok mozgósítani, hogy tegyünk együtt ezért a természeti csodáért.”

A Tisza, és rajta keresztül a Tisza-tó nagy problémája az a rengeteg műanyag szemét, amit Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából és a magyarok háztartásaiból hoz. Dimitry 60 önkéntessel 1,5 tonna szemet gyűjtött 4 nap alatt. Filmjeiben annak is utánaeredt, honnan származik a rengeteg vízbe dobott műanyag. A nemzetközi sikert és ismertséget végül a 13. filmje, a Tisza nevében hozta meg, amelyben 4 országon át követi a Tisza útját, szennyezését Kárpátaljától a Fekete-tengerig. Ebben még Ukrajna elnökét is megszólítja.

„Sok év kellett, hogy rájöjjek: a Tisza-tó kincseinek megmutatása, védelmezése és rajta keresztül a környezet óvása a feladatom.”

Az igazán hiteles színészek hosszú időre bújnak bele az általuk megformált szereplő bőrébe. Időt áldoznak arra, hogy hitelességüket saját tapasztalatokkal alapozzák meg. Dimitry sem tesz másképp. Annyira erős a kötődése a Tisza-tóhoz, hogy a Covid okozta karantén idején fél évre leköltözött oda egy kis, lakatlan szigetre. Erről az elvonulásról készíti első nagyjátékfilmjét, amelyben egy különleges és félig valós történetet dolgoz fel.

Az indiánok hiszik, hogy a víznek lelke van. Nos, én is. Erősen kötődöm hozzá, az identitásom része, ahogy egykor édesapámé volt. Ott találtam rá a lelkemre, ahol minden elkezdődött, csak közben az élet megviccelt: nagy kerülőt tettem ahhoz, hogy megértsem, ki is vagyok…

Bár több ilyen ember lenne a világban.

A cikk eredeti formájában az Útravaló Magazin hasábjain jelent meg.

Ljasuk Dimitrij filmográfiája
Kisfilmek:
Tisza-tavi kalandok nyár (2018)
Tisza-tavi kalandok őszből-télbe (2018)
Daruinvázió a gyönyörű Hortobágyon (2018)
Meseszép székelyföldi tél (2018)
Tisza-tavi kalandok tavaszból-nyárba (2019)
Három nap Pokorny Liával a Tisza-tavon (2019)
Vadlovak – így készül a hortobágyi mese (2019)
Duna-Tisza torkolat (2020)
Karantén-sziget sorozat (2020)
Környezetvédelmi kisfilmek:
Másfél tonna szemét és hatvan önkéntes (2019)
Ez a te műved, ember! (2019)
Meccs a természettel (2019)
Rövidfilm:
A Tisza nevében (2021)
Készülő első nagyjátékfilm:
Jóreménység-sziget (bemutató 2021. ősz)