Vajon volt beleszólásuk a honvédeknek abba, hogy mit ettek? Mennyire lehetett tápláló az ételük? Talán éheztek is? Megpróbáljuk mai szemmel megnézni, milyen falatok jutottak a bakáknak.

A harcokról, a hadvezérekről és huszáraink hősiességéről sok szó esik, de keveset tudunk az 1848–49-es honvédek élelmezéséről, pedig a legendás I. Napóleon császár is jól tudta, hogy „A hadsereg a hasával menetel!”. Magyarul kissé prózaibb a szlogen: „Éhes katonával nem lehet harcolni!”

A hadtáp a hadi logisztika egyik alapeleme. Már az ókori mezopotámiai hódítások során precíz élelmezési infrastruktúrát vonultattak fel. Ez a későbbiekben is fontos volt, például a 100 éves háborúban a hódító angolok sikerét elősegítette olajozott hadtáprendszerük. De ne kalandozzunk messzi történelmi korokba, inkább nézzük meg a mi 1848–49-es honvédek ellátását, étkezési és ivási szokásait. Mennyire nevezhető ételük a mai tudásunkra támaszkodva táplálónak? Katonaságunk el volt-e maradva a korszak csúcsseregeitől? Igaz, hogy a katonasors része volt az éhezés, vagy ennél jobb volt a helyzetük?

1849-re a kor léptékeihez és országunkhoz mérten is komoly, 180 ezer fős tömeghadsereget állított föl a Magyar Királyság, amelyet bizony táplálni kellett.

Hogy állunk a kalóriabevitellel?

Az egészséges életre törekvők talán ismerik a kalóriatáblázatot, mely szerint egy 19 és 25 év közötti (tehát jócskán katonakorú) embernek nyugalmi állapotban napi 2400–2800 kalóriára van szüksége. Nehéz fizikai aktivitás esetén ez 3500 kalória fölé is emelkedhet. Mivel a korabeli Magyarországon csupán Pest és Szolnok között volt vasút, valamint a gőzhajózás jöhetett szóba a Dunán, a hadak jobb híján meneteltek. Ez azt jelenti, hogy a bakák gyalogszerrel tették meg az utat felszerelésük jó részét cipelve. Naponta átlagosan 20 km-t tudtak megtenni, nyáron melegben, télen fagyban. (Az 1849-es tél – amikor sok hadjárat zajlott – ráadásul különösen hideg volt, még a Duna is befagyott. Ez növelte a kalóriaszükségletet.) Tehát bizony kellett a tápanyag a katonáinknak.

Mit ettek a honvédek?

A főhadsereg ellátását az élelmezési főhadbizottság az élelmezési kormánybiztossal együtt intézte. A munka nagyja többnyire az anyagi javak előteremtéséről szólt.

A magyar seregek legfontosabb ellátási cikke a „komiszkenyér” volt, mely egy rúd alakú, barna, rozsból és tönkölybúzából sült kenyér volt. Magas rosttartalma miatt ezt mai szemmel egészséges pékárunak nevezhetjük. Erről a sereg gondoskodott, tehát a katona ingyen jutott hozzá. A gabonát központi tárolókba gyűjtötték, és onnan osztották szét. Minden baka napi kenyéradagja 2 font (80 dkg) volt, melyet 4 napra előre megkapott.

Ehhez járt még naponta fél font (40 dkg) hús, rendszerint marhahús. Ezt a mennyiséget természetesen csonttal és zsírral együtt mérték. Egyébként Magyarországon húsból nem volt hiány, mivel abban az időben milliószámra importáltunk élő marhát nyugatról. Ezt szintén a sereg biztosította, az állatokat beszállíttatta, leölette, majd feldolgoztatta a bedolgozó hentesekkel. Ez már nem volt ingyen, a katonáknak a napi 8 krajcár zsoldjukból 3-4 krajcárt a napi húsadagra kellett fordítaniuk, melyet 4 napra előre beszedtek tőlük. (Erre azért is volt szükség, mert a fiatal katonák hajlamosak voltak elinni, elmulatni a zsoldjukat.)

Mit ittak a hős harcosok?

Végül járt még naponta 1 icce (7-8 dl) bor vagy 1 meszely (3,5-4 dl) pálinka is. Ez utóbbi rendszerint nem a hangulatjavítást, hanem az egészséget szolgálta. Mivel a folyóvizek többsége a korabeli Magyarországon szennyezett volt, a katonák a folyóvízivás után nemritkán betegek lettek. Ezért az állománynak tanácsosabb volt vizezett bort innia vagy pálinkával fertőtlenítenie a bélrendszerét. Utóbbit szokás volt csata előtt is osztogatni, egyrészt „szíverősítőnek”, másrészt az előbb említett fertőtlenítő hatása okán.

Az, hogy a honvédek milyen szeszes italt ittak, attól is függött, hogy az ország melyik táján harcoltak. Alapvetőn nem válogattak a katonáink.

Összegezve tehát, ha minden rendben ment, 1 baka 1 napi ellátmánya a következő volt:

• 1 kg kenyér
• 1/4 kg hús
• 7-8 dl bor

Kik főztek, és milyen ételeket lehetett kihozni az ellátmányokból?

Az előírás szerint századonként 12 fős úgynevezett „főzési hadosztályt” választottak. Azért ennyi fő alkotta a főzési közösséget, mert ennyi embernek járt egy vaskondér, amelyben az „alapebédnek” számító gulyáshúst elkészíthette.

Egy korabeli katonai „főzési leírás”, ha úgy tetszik, recept:

„Tisztíts-meg a’ hártyájától egy nem igen sovány darab tehénhúst az oldal-bordájából; vagdald-el apró darabokra, adj hozzá szegy’ kövérét egy casseroléba (mély, nyeles, vasbádog serpenyő) vereshagymával együtt, és tedd hozzá a’ húst és tulajdon levében főzd–sózd és paprikázd meg; utoljára hintsd-be liszttel, hogy a’ leve sűrűbb legyen, és tovább ne főzd.”

Tehát ez lényegében pörkölt volt, melyet kenyérrel fogyasztottak a katonák.

Legjobban azok a honvédek jártak, akik valamelyik helyőrségen voltak szolgálatban, ugyanis a hadtáplogisztika és a főzés ezeken a helyeken volt zökkenőmentes, továbbá az ételekhez szükséges hozzávalókat itt lehetett könnyen beszerezni. Amikor a sereg napi 20 kilométereket menetelt egy csatában, vagy visszavonult, az ellátásban voltak akadozások.

Büfékocsik a seregben

Látszik, hogy a hivatalos ellátmány elégséges, de jócskán lehetett volna fejleszteni. Ha olyan helyen vonult a sereg, ahol volt piac, ezeket az említett 12 fős főzési szakasz látogatta. Ha erre nem volt mód, előtérbe került az egységekhez rendszeresített markotányosok intézménye. Ez végtére is egy büfékocsi volt, amelyet ráadásul többnyire nők vezettek. Náluk a katona a maradék zsoldjából további fűszereket, élelmiszert, személyes használati tárgyakat, főként szeszes italt vásárolhatott. De ha olyan helyen haladtak, a bakák a helyi kocsmákat is látogathatták.

Éheztek-e az 1848–49-es honvédek?

A katonák nemigen éheztek, sőt 1849-ben – amikor fordult a hadiszerencse – még a húst is ingyen, a zsoldon felül biztosították. Ez már olyan színvonalú ellátás, amely a nincstelen zsellérnek igencsak vonzó.

Természetesen a beszállásolás is bevett szokás volt. A magyar lakta területeken, ahol felszabadítóként üdvözölték a honvédeket, sokszor lakomákat tartottak a helyiek. Azonban olyan is előfordult, hogy a nemzetiségi lakosság eldugta az ételét, vagy tőrbe csalta a katonákat. Összegezve tehát, az 1848–49-es honvédek hadtáplogisztikája viszonylag korszerű volt, amihez hozzájárult az ország mezőgazdasági jellege is, így az alakulatok elegendő és minőségi élelemhez jutottak. Természetesen – haladva az eseményekkel, a hadiszerencse fordulása után – a már kiürült dél-magyarországi területeken visszavonuló honvédek a nélkülözést is megtapasztalták.

Kapcsolódó bejegyzések

Felkutattuk a forradalmárok kedvenceit: ördögital, deákkenyér, malacköröm!

Kicsit az irodalom és a történelem világába is betekintve, de elsősorban mégis az egészséges táplálkozást szem előtt tartva bekukkantunk 48-as forradalmárjaink étkezési és ivási szokásaiba. Kiderül, hogy milyen zöldséget utált Petőfi, és hogy a forradalmárok egyike kis túlzással vegetáriánus volt.

A tésztagombóc históriája

Végezetül a történelem szerelmeseinek álljon itt egy korabeli feljegyzés Mihálka Endre őrmester tollából, aki 1849 júliusában Komáromnál volt alakulatával, és leírta, hogy miként készítettek főtt és disznózsíron megsütött galuskagombócot a századnak.

„Komáromban a hídfőhöz voltam szakaszommal rendelve őrül. Azon nap éppen jó adag lisztet kaptunk főzeléknek, s szalonnát. Miután a húst már úgyis meguntuk, s kívántuk nagyon a tészta-ételt. Elhatároztuk tehát galuskát főzni az egész szakasz számára. De hogyan? Mikor nincsen sem tál, sem medence vagy teknő, amiben harminchárom embernek a tésztát galuskának meg lehetett volna keverni. Az egész szakasznak csak egyetlen egy bográcsa volt. Egyéb edénye semmi, még csak egy tányér sem. A szükségesnél nincs jobb tanítómester! A bográcsot teleöntöttük liszttel, s azután sóba, vízbe megkevertük tésztának. Akkor az egyik legény leterítette köpenyét a földre.

Mikor már négy bogrács tészta meg volt keverve, s a szürke köpenyegen pirult javában a napon, akkor a bográcsot telemerítették a Dunából vízzel, azt elhelyezvén, tüzet raktak alá. És midőn felforrt a víz, a kiválasztott két szakács hatalmas barna tenyerével felmarkolt egy darabot, s szépen csipkedte félökölnyi nagyságokban a forró vízbe. A többi pedig körülguggolva leste bádogkanállal. Mikor megfőtt, s szedték ki halászgatva. S a kifőzött tésztát ismét egy másik honvédköpenyre kellett kirakni. Mely, ha egészen meg nem főtt, megsült szép pirosra a napon, mely kíváncsian vicsoroghatta rá onnét felül fogait.

Mire valamennyi tésztát kifőzték, olyan két halom gombóc-garmad volt egymás mellett két köpenyen, hogy egy kis kétfontos ágyút el lehetett volna mögé rejteni. Mikor mind kifőzték, akkor a vizet a bográcsból kiöntötték, s ismét feltették a tűzre. Akkor nyolcan beleszelték a szalonna-részletöket, mely midőn megsült, a köpenyről telemarkolták a bográcsot tésztával, megforgatva benne, a többiek sürgetésére gyorsan kellett nekik megenni, mert már a kifőtt tészta három óra óta az erős napon tökéletesen megsült. Még háromszor nyolc ember részére ismétlődött a szalonnasütés, tésztakeverés és evés. Még maradt fenn egy kevés, de mivel szalonnájok nem volt, s különben meg már fülig eltellettek, néhányan zsebre rakták a megmaradt részt vacsorára.”

Forrás: Limpár Péter történész előadása
arsmilitaria.blog.hu – Magyar honvédség 1848–1989