„A siker jobbára azon múlik, hogy akkor is kitartsunk, amikor mások már feladták” – vallja dr. Lubics Szilvia ultrafutó. A háromgyermekes fogorvos édesanyával a kezdeti lépésekről, élete nagy versenyeiről, emberfeletti küzdelmekről, a természet szeretetéről és a futás öröméről beszélgettünk.
Kilencszeres magyar bajnok és hétszeres spártai hősnő. Emellett négyszer választották az év ultrafutójának Magyarországon. Rekordok és pályacsúcsok fűződnek a nevéhez. Hogyan indult ez a kivételes sportolói pályafutás?
Nem készültem sportolónak. Olyannyira nem, hogy gyermekkoromban a testnevelés órákban sem leltem örömömet. Inkább tanultam, fogorvos lettem, majd rövidesen édesanya. A második fiam születése után, 28 évesen kezdtem el futni, ami eleinte feltöltött és kikapcsolt. Később ez ösztönzött, hogy elinduljak a félmaratonon, amelynek sikeres teljesítésén felbuzdulva, a következő évben lefutottam a maratoni távot is. Akkor jöttem rá, hogy sok minden fejben dől el. Ha az ember igazán elhiszi, hogy képes rá, és megdolgozik érte, akkor meg is tudja valósítani.
Így további versenyek következtek, és persze egyre nőtt a táv is, mígnem terhes lettem a harmadik fiunkkal. Három kisgyermek és a fogorvosi hivatás mellett nem is tudom, hogyan lehetett mindezt összeegyeztetni, de mégis sikerült, és a futásban elért jó eredmények is arra ösztönöztek, hogy a napi küzdelmek nem hiábavalóak. Aztán következtek az igazán nagy távok. A 6, 12, 24 órás versenyek és az olyan nagy próbatételek, mint amilyen az UltraBalaton (212 km), a Badwater-ultramaraton (217 km), a Spartathlon (246 km), a Bigfoot 200 (330 km), a Moab 240 (483 km) vagy a legutóbbi nagy versenyem, az Antarktisz Ultra (197 km). Úgy vélem, a siker jobbára azon múlik, hogy akkor is kitartunk-e, mikor mások már feladták. Számomra a hit, a küzdeni tudás, az akarat és a lelkesedés a győzelem titka.
A több száz kilométeres távok legyőzéséhez szükség volt változtatni az életmódján?
Azt hiszem, a három kisgyermekemmel járó feladatok ellátásával már megkezdtem a felkészülést a nagyobb távú versenyekre. A kisgyermekek mellett hozzászoktam az alvásmegvonáshoz, és sok türelemre volt szükség. Édesanyaként mindezt kilépve a komfortzónánkból kell teljesítenünk nap mint nap. A külső szemeknek úgy tűnhet, hogy a versenytávok viszonylag gyorsan emelkedtek, de azért ez egy hosszú út gyümölcse. Az ember keringése gyorsabban képes alkalmazkodni a nagyobb igénybevételhez, mint az izmok, a szalagok vagy az ízületek. Utóbbiaknak meg kell hagyni az időt, hogy hozzáerősödjenek a terheléshez. 20 éve versenyzem ultrafutóként, s ha visszatekintek, egy hosszú, ámde fokozatosan felépített utat látok kirajzolódni. A változások nem radikálisan, inkább fokozatosan történtek.
A fizikális edzettségen túl szinte már közhely, hogy a mentális felkészültség is mennyire fontos.
Igen, ilyen nagy távokon valóban sok minden fejben dől el. Ezért a szellemi állóképességre is nagy hangsúlyt fektetek. Elvégeztem egy amerikai futó-edző-képzést, és az orosz és a német nyelv mellé megtanultam angolul is, hogy a versenyeken kommunikálni tudjak a futótársaimmal. Sportmentáltréner végzettséget is szereztem, és a pszichológia is érdekel az ultrafutás aspektusából. Emellett most már edzősködöm is. Fontosnak véltem, hogy a tanítványaimnak a saját tapasztalataim mellett a szakmai tudást is a legmagasabb szinten adhassam át.
2018-ban az országúti versenyeket hátrahagyva „expedíciós” távolságokra váltott. Ennek a döntésnek mi húzódott a hátterében?
A célok meghatározzák az életemet. Ez adja meg a választ arra is, hogy miért van értelme hajnalban felkelni futni. A 2017-es Badwater-ultramaratont tekintem az aszfaltos futóversenyeim csúcsának. A Halál-völgy a legszárazabb amerikai nemzeti park, így a 217 kilométeres távolság mellett a forrósággal is meg kellett küzdenem. A valóban extrém körülményeket sikeresen teljesítve válaszút elé kerültem a folytatással kapcsolatban. A hasonló, aszfaltos versenyekben már nem leltem kihívást. Olyan körülményekre és versenyekre vágytam, ahol – a kezdetekhez hasonlóan – átélhetem a szabadság érzését. Így vettem egy 180 fokos fordulatot, és terepre váltottam. 2018-ban Chilében, az Atacama-crossingot (250 km) tűztem ki főpróbának, ami olyan jól sikerült, hogy megadta a választ és egyben a motivációt is a folytatáshoz.
Egy ilyen extrém versenyre hogyan lehet felkészülni Magyarországon?
Minden versenyre próbálok az itthoni körülményekhez képest maximálisan jól felkészülni, de természetesen minden próbatételnek megvan a maga nehézsége. A sivatagi versenyeken ez talán az, hogy a hátunkon cipelünk plusz teherként egy 15 kilogrammos zsákot, amelyben az egy heti teljes felszerelést visszük végig futva. A felkészülés során – az erősítésen túl – hozzá kellett szoktatnom a hátamat és a lábaimat is a terheléshez, illetve egy új mozgásformát is meg kellett tanulnom, hiszen a testsúlyom egyharmadával kellett futnom.
A többnapos versenyeken a szabad ég alatt töltik az éjszakát?
Igen, erre a Börzsönyben készültem fel, ahol naponta 60 kilométert meneteltem zsákkal a hátamon, majd kint aludtam a természetben. Az étkezésre való felkészülés ilyenkor abból áll, hogy egy-egy ilyen edzés alkalmával ugyanazt fogyasztom, amit a versenyen.
Említette a természetközeli edzéseket, s több helyen látható is, amint a kutyáival az erdőben fut. Feltételezem, hogy a természet a barátja.
Teljes mértékben, de ez nem volt mindig így. Amíg aszfalton készültem a versenyekre, a természet háttérbe szorult. Ma már a résztávos edzésekre sem megyek le a városba. Inkább felfutok a kutyáimmal az erdőbe, a zajtól és a nyüzsgéstől távol. Az edzésen túl a természet és annak rendezettsége nagyon sok pozitív energiát ad ahhoz, hogy a mindennapokban helyt tudjak állni. A fogorvosi hivatásom során folyamatosan emberek vesznek körül, s én a betegeimnek is szeretném ugyanazt az odafigyelést, türelmet és szeretetet sugározni, mint az életem többi területén. A reggeli futások megadják azt a feltöltődést és jó közérzetet, amivel még közel harminc év fogorvosi praxissal a hátam mögött is örömmel megyek be a rendelőbe. Sokak szemében úgy tűnhet, hogy a futás olykor az életem más területeitől veszi el az időt. Pedig éppen általa vagyok teljes és kiegyensúlyozott ember még ma is.
Egy ország tiszteli példaképként. Sportteljesítményein túl előadásaival és könyveivel is – „Másfél nap az élet”, „A homokdűnén túl” – sok embernek ad erőt és motivációt. Személyes életében a futás a kitartáson túl mire tanítja?
A futás mindenen túl út önmagamhoz is. Folyamatosan tapasztalok és tanulok általa. Egy többnapos, extrém körülmények között zajló versenyen az ember nem tud rendesen sem enni, sem inni, sem tisztálkodni. A földön alszik, éjjel fázik, napközben pedig a hőséggel küzd. Visszaemlékezve, volt olyan versenyem, amelyen egy hét alatt egy zsemlét kaptunk csak a szervezőktől. Azt hiszem, életemben nem örültem úgy egy darab zsemlének, mint akkor. Hazajöttem, s rájöttem, hogy tényleg mindenem meg van. Az életünk ajándék, és ezt értékelnünk kell.
Legutóbb az Antarktisz Ultrán ért elsőként a célba. A fagyos táj meghódításában milyen cél vezérelte?
Két dolgot kell tudni rólam: az egyik az, hogy ki nem állhatom a hideget, a másik pedig, hogy nem kedvelem a hajókat. Ezen a versenyen egyiket sem lehetett kikerülni. Az Antarktisz – a jéghidegen túl is – egy speciális versenynek számít abban a tekintetben, hogy a Racing The Planet sorozat állomásai, a sivatagok közül az Atacama, a Namib és a Gobi (ezek közül legalább kettő) teljesítése után lehetett csak kvalifikálni a versenyre. Két sivatagi távot már korábban teljesítettem, így kaptam meghívást, amit mindezek fényében úgy gondoltam, nem hagyhatok ki.
Az Antarktiszon éreztem igazán, hogy ez az a megmérettetés, ahol a mentális felkészültség többet nyom a latba, mint a fizikális. A szélsőséges körülmények között zajló versenyen valóban az győzött, aki a leginkább kizárta a „zavaró tényezőket”. A többnapos verseny az utolsó órákig nyitott maradt, hiszen senki sem adta fel, s erőn felül küzdött minden futótárs. Végül, amikor már eldőlt, a nemzeti zászlóval futottam be a célba. Sosem gondoltam, hogy egyszer az Antarktiszon élhetem át, hogy milyen jó érzés magyarnak lenni.
Az ultrafutáson túl mi a legfontosabb az életében?
A családom. A futás és a fogorvosi hivatás is csak utánuk következik. Hálás vagyok a férjemért, akivel 24 éve élünk házasságban, s aki nélkül aligha juthattam volna el idáig. Három csodálatos fiúgyermekünk pedig az életem legnagyobb ajándéka. Kettő közülük már felnőtt, a legkisebb pedig most készül az érettségire. Ami a jövő céljait illeti, az augusztusi Race Across Scottland lesz az idei első fő versenyem, amely 348 km. Novemberben pedig ismét a sivatag meghódítására készülök. A Racing The Planet keretein belül Jordániában vár rám egy 250 km-es, 6 szakaszból álló verseny.
Milyen útravalóval látja el a céljaikat még keresőket?
Válasszanak olyan kihívásokat, amelyekért érdemes mindennap apró lépéseket tenni. Bátran próbálják ki magukat a megszokottól kissé eltérő helyzetekben is! A mozgás bizonyítottan egészséges, ettől függetlenül nem kell mindenkinek futónak lennie. A lényeg, hogy az ember örömét lelje abban a szabadidős elfoglaltságban, ami közel áll az egyéniségéhez. Mindenkinek szívből kívánom, hogy élje át azt az érzést, amit én már oly sokszor átélhettem, amikor elértem a kitűzött célt. A másik a természet szeretete, amely olyan csodákat tartogat a számunkra, amit nem érdemes kihagyni. Az elkövetkező tavaszi, nyári napokon kiránduljanak hazai tájakon a családdal vagy a barátokkal! Biztos vagyok benne, hogy olyan impulzusokat és nem várt ajándékokat visznek majd haza, amelyekkel a dolgos hétköznapok is legyőzhetők.
