A globalizáció a Távol-Kelet ízeit is elhozta nekünk, ráadásul mára igen nagy közönségre is szert tettek. Mégsem ismerjük őket eléggé.
Már nemcsak gyér minőségű csuszpájzokhoz juthatunk hozzá kétes tisztaságú kifőzdékben, hanem akár a japán vagy a kínai gasztronómia komolyabb ételeihez is. Most egy aperitiffel kezdünk, egy igazi roppanós finomsággal, amit egyre több helyen lehet kapni, s nemcsak éttermekben kérhetjük előételként, hanem száraz formában akár a nagyobb boltok polcain is találkozhatunk vele. Ez nem más, mint az edamame bab, aminek neve egy kicsit félrevezető lehet.
A magyar ember a bab szót hallva általában jó nagy paszulyra vagy zöldbabfőzelékre gondol. Régóta jelen van a gasztronómiánkban, az ízig-vérig hazai ételeknek is alkotóeleme, sőt névadója is, például a babgulyásnak. Egészen más elképzelésünk van erről a hüvelyesről, mint a Távol-Keleten. Igaz, ott főleg a szójabab ette be magát a tányérba, amelyet számos módon készítenek: szószként (ezt mindenki jól ismeri), sülve, főve, forrázva…
Ilyen az edamame is, amelyet Koreában, Japánban és Kínában is előszeretettel fogyasztanak. Leggyakrabban úgy készül, hogy kis időre forrásban lévő vízbe teszik, majd ki is veszik, de gőz fölött is elérhetjük a híresen jó roppanós állagot. Ezt ízlés szerint lehet aztán fűszerezni vagy csak simán sózni. Habár ez ízlés kérdése, de a legjobb talán úgy, ha héjastul forrázzuk le, s utána így is tálaljuk. Többféle színű szójabab létezik, abban azonban hasonlítanak, hogy mindig érés előtt, még zsenge, zöld állapotban kell leszedni és elkészíteni.