Az éghajlatváltozás elleni küzdelem érdekében sokunknak csökkenteni kell szén-dioxid-kibocsátásunkat. De hogyan néz ki a valóban alacsony szén-dioxid-kibocsátású életmód, és vajon valóban megvalósítható-e pusztán személyes döntésekkel?
Az Oxfam 2021-ben készített jelentése szerint 2030-ra a globális átlagos kibocsátásnak mindössze évi 2,3 tonna CO2e-nek kell lennie ahhoz, hogy a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fok alatt maradjon (a jelentés más üvegházhatású gázokra nem terjedt ki), szemben a mai 4,6 tonnás globális átlaggal.
A berlini székhelyű Hot and Cool Institute egy másik jelentésében úgy becsülte, hogy 2040-re az egy főre jutó életmódbeli kibocsátásnak 1,4 tonna CO2e-nek kell lennie, 2050-re pedig csak 0,7 tonna CO2e-nek.
A 2020-as év végéhez közeledve Carys Mainprize kihívást állított magának a közelgő évre, hogy a következő 12 hónapot két tonna szén-dioxid-kibocsátással kell eltöltenie: ez a mennyiség körülbelül az amerikai benzinüzemű autók átlagos éves kibocsátásának felének felel meg. Mainprize, aki egy klímavédelmi nonprofit szervezet kommunikációs munkatársa, elkezdte kutatni mindennek a szénlábnyomát, amit csak tudott.
A két tonna bizonyos szempontból önkényes szám, de némi kutatás után a Mainprize úgy döntött, hogy ez egy tisztességesen ambiciózus cél lenne. Mike Berners-Lee kutató a How Bad Are Bananas című, a szénlábnyomról szóló könyvében azt javasolja, hogy az olvasóknak egyelőre az öttonnás életmódot kellene megcélozniuk.
Az ilyen küzdelmek rávilágítanak az éghajlati probléma rendszerszintű jellegére: nagyon nehéz kevés szén-dioxiddal élni, ha a körülöttünk lévő termékek, a társadalom és az infrastruktúra mind magas kibocsátásúak. Mainprize számos erre vonatkozó példával szembesült. Nem volt hatalma a szigetelés felett a lakásában, amelyet bérel, és a bérbeadója nem kötelezte a szigetelés beszerelésére. A munkája miatt is autóra volt utalva, és túl drágának találta egy elektromos autó megvásárlását.
2019-ben Rosalind Readhead londoni aktivista elhatározta, hogy megpróbál egy éven keresztül mindössze egy tonna szén-dioxiddal élni. Erőfeszítései során Readhead például rájött, hogy a gázkazán mindössze 45 percre történő bekapcsolása felemésztette a teljes napi szén-dioxid-kibocsátását. Amikor azonban később másodlagos üvegezést szerelt az ablakaira, azt tapasztalta, hogy alig kell bekapcsolnia a fűtést.
A két tonnás kísérletében Mainprize, aki egyébként is vegetáriánus volt, a tej és a sajt elhagyását meglehetősen jól kivitelezhetőnek találta. Readhead ezzel szemben nehezen tudta teljesen kiiktatni a húst az étrendjéből, különösen a hidegebb téli hónapokban, amikor is alkalmanként alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású húsokat, például csirkét és vadhúst fogyasztott.
A „kísérlet” után Mainprize úgy gondolta, hogy éppen csak a havi átlag alatt volt. Readhead szerint sikerült elérnie az egytonnás célt, de azt mondja, ennél alacsonyabbra nem tudott volna menni. Viszont azon kapta magát, hogy keresi az általa „szén-dioxid-mentesnek” nevezett tevékenységeket, amelyeket szeret csinálni: „Meditálni, a természetben lenni, egyszerűen abbahagyni a dolgokat és magába szívni a világot”. A telefonok és számítógépek előtti élet emlékei kezdtek visszatérni hozzá, úgy fogalmazott: „Csak ültem a barátaimmal és beszélgettem”.
(Forrás: BBC)