Persze csak akkor, ha a túlhalászat nem teszi ezt lehetetlenné. Egy új kutatás szerint a nagyobb testű tengeri halak fontos szerepet játszanak az óceánok szén-dioxid megkötő képességében.
Minden élőlény, így mi emberek is kötünk meg a testünkkel szenet. Azonban míg egy szárazföldi állat halála után a szervezetben tárolt szén hamar felszabadul, a tengerekben élő állatok esetében ez lassabb folyamat is lehet.
A legalább 30 cm-es, nyílt tengeren elpusztuló halak sok esetben nem kerülnek a táplálékláncba, hanem a tenger fenekére süllyednek, a testükben tárolt szén pedig csak nagyon lassan szabadul fel. Míg korábban elsősorban a partmenti növénytársulások, például mangrove erdők vagy tengerifű mezők kaptak kiemelt figyelmet a tengeri szén-dioxid-megkötés kérdésében, ez a felfedezés egy egészen új aspektust nyit.
A kutatók számításai szerint az elmúlt bő ötven évben az ipari halászat által kitermelt tonhalak, makrélák, kardhalak és cápafélék tömege megtízszereződött, a nagytestű halak kifogásával pedig ezt az eddig feltáratlan folyamatot akadályozzuk, ahogy a kutatók írják, hatalmas mennyiségben vonjuk ki a kék szenet az óceánból, ezzel hozzájárulva a további szén-dioxid kibocsátáshoz.
A tanulmány felhívja a figyelmet a túlhalászat visszafogásának fontosságára és arra, hogy azokon a helyeken, ahol a halászat csak az állami támogatások segítségével lehet nyereséges üzlet, új szabályozásokra és racionálisabb támogatási rendszerekre lenne szükség. Azt is fontos megjegyezni, hogy a halászflottákhoz köthető kibocsátás számításakor nem elegendő a működésük során elégetett fosszilis üzemanyagokkal kalkulálni, hanem a tevékenységük révén meghiúsuló szén-dioxid-tárolást is figyelembe kéne venni.
