A filmek, a képek, a grafikonok és általában véve a vizuális információk fontos szerepet játszhatnak a klímaválsággal való szembenézésben. Ez a szerep azonban nem csak pozitív lehet!
A világ megmentésével végződő apokaliptikus filmek a klímaváltozással kapcsolatban hamis biztonságérzetet táplálnak az emberek nagy részében – vélik a Westminsteri Egyetem Kommunikációs és Médiakutató Intézetének (CAMRI) munkatársai. A közeli megsemmisülés veszélyének megmutatása elvileg a világ látásának új módját teszi lehetővé a néző számára. Olyan új nézőpontot bocsát rendelkezésére, amelynek birtokában közelebb juthat az események megértéséhez, ennek nyomán pedig – megváltoztatva prioritásait – javíthat saját és közössége életén. Az ilyen tematikájú filmeknek azonban van egy másik, a klímaváltozás elleni fellépés szempontjából kedvezőtlen hatása is: bizonyos mértékben érzéketlenné tesznek minket a veszélyre.
Más művészeti alkotásokhoz hasonlóan a filmek is sokat elárulnak az aktuális társadalmi és politikai korszellemről, az emberiség reményeiről és szorongásairól. A filmek felfedhetik a kor nézőinek, illetve társadalmainak vágyait és félelmeit, amelyekből pedig mindig van bőven. A jelentős kasszasikereket hozó katasztrófafilmek nagy korszaka az előző évszázad végén indult (például a Twister, a Dante pokla, az Armageddon vagy a Deep Impact), és abból a félelemből táplálkozott, hogy a világ véget ér az ezredfordulón. Az apokaliptikus mozik népszerűsége azonban ezt követően is fennmaradt, sőt már az említett korszakot megelőzően is létezett.
Úgyis megmenekül a világ?
A világvégétől való félelem mindig is jelen volt a társadalmakban. A technikai fejlődésnek köszönhetően pedig a filmek az elmúlt pár évtizedben képessé váltak realisztikusan, félelmetesen és lebilincselően ábrázolni azt, ami az emberiségre várhat. Az ok lehet akár valamilyen járvány (A vírus, Fertőzés, 28 nappal később), zombik (The Walking Dead, Legenda vagyok, Haláli hullák hajnala), biológiai pusztulás (Az ember gyermeke, Logan futása), nukleáris baleset vagy háború (Dr. Strangelove), ősi prófécia (2012), a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése (Terminátor, Mátrix), földönkívüliek (Világok harca) vagy éppen a klímaváltozás (Holnapután, Túlélők viadala, Árvíz).
Azonban ezek közül valójában egyik sem igazán világvégefilm. Az apokaliptikus és a posztapokaliptikus mozik jellemzően a teljes pusztulás veszélyének felmutatásával kezdődnek, de egy kataklizmikus esemény bekövetkezése után visszatér a normalitás egy bizonyos foka, az egyensúly helyreáll a világban, és az élet mehet tovább. Bár ez a történetmesélési módszer kétségkívül közelebb hozza a filmeket az apokalipszis kifejezés valódi jelentéséhez (feltárás, kinyilvánítás), ugyanakkor azt a csalóka érzetet kelti az emberben, hogy történjék bármi, a világ végül úgyis megmenekül.
A hírekben egyre gyakrabban szereplő katasztrofális időjárási eseményeket, illetve az ezeket bemutató felvételeket nézve a megújulásnak azt a reményét érezhetjük, amelyet az apokaliptikus és a posztapokaliptikus narratívák adnak nekünk.
Nem árt azonban újra és újra emlékeztetni magunkat arra, hogy a filmek csak fikciók. Hamis biztonságérzetben ringatnak bennünket, elhitetik velünk, hogy a végén minden rendben lesz, és hogy halhatatlanok vagyunk.
A képek ereje
A képeknek, a felvételeknek, a grafikonoknak, összességében tehát a vizuális információknak óriási a szerepük a klímaválsággal való szembenézésben. Egy kép többet mond ezer szónál – mondja a kínai közmondás, amelynek igazságtartalma a klímaváltozás súlyosságának és következményeinek tudatosítására is érvényes. Ilyen hatása lehet például annak az Ed Hawkins által 2018-ban megalkotott diagramnak, amely az 1850 és 2020 között mért hőmérsékleti adatokat színes sávok formájában jeleníti meg, minden korábbinál szemléletesebben vizualizálva a melegedés trendjét.
A grafikon hatásosságát igazolja, hogy a csíkok számos olyan helyen felbukkannak, ahol eddig a klímaváltozás „üzenete” kellően tömör és szemléletes ábrázolás hiányában nem jelenhetett meg, legalábbis nem ilyen átütő erővel: politikusok zakójának hajtókáján, magazinok címlapján vagy éppen meteorológusok nyakkendőjén.
Az adatábrázolás számos más módon is segítheti az embereket az előttük álló kihívások megértésében. A klímaválsággal kapcsolatos egyik tévhit, hogy a felmelegedés világszerte egyforma mértékű. A klímaváltozás tagadói szerint a hidegfrontok és a hóviharok azt bizonyítják, hogy a felmelegedéssel kapcsolatos aggályok alaptalanok. A múltbeli hőhullámokra pedig a tudósok tévedésének igazolásaként hivatkoznak. A lokális és időbeli eltéréseket ábrázoló térképek felbecsülhetetlen értékű eszközök lehetnek abban, hogy az ilyen – az időjárás (a napi körülmények) és a klíma (a hosszú távú körülmények) különbözőségét, illetve a hatások komplexitását figyelmen kívül hagyó – félreértések ellen fellépjünk.
Kapcsolódó bejegyzések
Merre tovább az IPCC jelentése után?
Az IPCC 6. jelentése az utolsó figyelmeztetés lehet. Most kell behúznunk a vészféket, ha el akarjuk kerülni a klímakatasztrófát.
Ilyen például az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) augusztusban publikált hatodik értékelő jelentésével együtt megjelentetett interaktív atlasz. Az atlaszon azonban az is érezhető, hogy a készítők számára milyen nagy nehézséget jelentett egyszerre megfelelni a szakmai közönség által elvárt komplexitásnak és a laikus közönség számára kívánatos egyszerűségnek. Ezt a tanulságot figyelembe véve készítettek egy újabb, felmelegedést ábrázoló térképet, amely a földrajzi kontextus bonyolultságát a Hawkins-féle zseniális csíkos grafikon közérthetőségével igyekezett ötvözni. Az eredmény egy 130 darabból álló világtérkép-sorozat, amely 1890-től 2019-ig éves bontásban mutatja be a felszíni hőmérséklet eltéréseit a bázishoz (az 1961–1990-es időszakhoz) képest, szintén a kék és a piros tónusaival.
Nem garantált a happy end
A szemek felnyitását leginkább talán az egy-egy konkrét helyszín megváltozását megörökítő „előtte-utána” fotók segítik elő. Az egyre hosszabb futótűzszezon által kivégzett kaliforniai mamutfenyőkről, a mind rendszertelenebb csapadék miatt 2019-ben csaknem teljesen elapadt Viktória-vízesésről, avagy az északi-sarki jég olvadásáról készült felvételek tagadhatatlan bizonyítékai a klímaváltozás pusztításának, ahogyan az ausztrál Nagy-korallzátony elnéptelenedését, a Nagy-sóstó kiszáradását és az Alpok gleccsereinek eltűnését dokumentáló fotók is. A műholdképek pedig képesek hatalmas kiterjedésű területek hőmérsékleti viszonyainak megváltozását, a tengerszint emelkedését, a permafroszt olvadását, az erdőirtásokat vagy éppen az európai levegőminőség járvány alatti lezárások hatására bekövetkezett tisztulását is rögzíteni.
Idén nyáron érezhetően megszaporodtak a klímaválsággal összefüggő szélsőséges természeti jelenségekről szóló médiabeszámolók. A tűzvészek, az áradások, az extrém hőség és a viharok rombolását nem ritkán sokkoló fotók illusztrálják, amelyek végre talán képesek lesznek arra, amit az évek során egyre szaporodó és erősebbé váló tudományos figyelmeztetések nem tudtak egészen elérni: felrázni az emberiséget és erőfeszítéseik fokozására sarkallni a döntéshozókat.
A katasztrófafilmbe illő képeket látva nem szabad elfelejteni, hogy a klímaváltozás történetének vége még nincs megírva, a happy end pedig egyáltalán nem garantált!
