„Fordítva ültünk fel erre a lóra!” – Interjú a mikroműanyagokról

A mikroműanyagok kutatása, ahogy a felfedezésük is, nagyjából a kétezres évek elejére tehető. Az apró részecskék – az elérhető információk szerint – mindenhol jelen vannak: az ivóvízben, a levegőben, sőt az emberi szervezetben is. De mit tudunk a hatásaikról? Prikler Bence biológus és biomérnök szerint – aki a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) PhD-hallgatója, illetve az analitikával foglalkozó Eurofins Environment Testing Hungary Kft. munkatársa – a témában elérhető tudományos kutatások egyelőre nem támasztják alá azt a mértékű közfigyelmet, amely kialakult körülötte. A szakembert a Planet Budapesten megrendezett Dulovics Szimpóziumon tartott előadása kapcsán kérdeztük.

Noha gyanítható, hogy jelenlétük inkább negatív következményekkel jár, erre irányuló megbízható kutatások – legalábbis az emberre vonatkoztatva – még nem állnak rendelkezésre. Mégis tele vannak az újságok azzal, hogy az emberi test mely szerveiből sikerült már kimutatni a részecskéket. De miért kapott ekkora figyelmet a kérdés, és mivel is állunk szemben?

Én kutatóként kritikusan állok a kérdéshez. Ez a téma éppen azért veszélyes, mert a média irányából túlfűtött, miközben a tudomány még keresi a saját koordinátáit. Az ismeretlen nem ugyanaz, mint a veszélyes. A legnagyobb probléma az, hogy fordítva ültünk fel erre a lóra: 2004-ben egy kutató kimutatta a tengervízből, gyakorlatilag felfedezte a mikroműanyagokat, és azóta próbálunk magyarázatokat szolgáltatni ahhoz, hogy miért vizsgáljuk, mérjük a jelenlétüket. A felfedezést követő bő másfél évtizedben alig-alig foglalkoztunk a kérdéssel, majd hirtelen az érdeklődés középpontjába került, és azóta rengeteg tudományos cikk jelent meg. Egy „normális” szennyező esetében éppen fordítva történnek a dolgok: először előállítunk valamit, majd engedélyeztetjük, és ezután vizsgáljuk az esetleges környezeti és egészségügyi hatásait. Jellemző a területre, hogy toxikológiai tesztek során sokkal nagyobb koncentrációkat használnak, mint amilyenek a környezetünkben ténylegesen előfordulnak.

Az Európai Unió az elmúlt években több százmillió euró értékben támogatott mikro- és nanoműanyag-kutatásokat Horizon-programokon keresztül, az éves publikációk száma pedig 2025-re elérte a ötezret. Ennek ellenére még ma sem tekinthető tisztázottnak, hogy milyen kockázatai vannak a mikroműanyagoknak, sőt az analitika sem nevezhető még kiforrottnak vagy egységesnek.

A nem egységes analitika azt jelenti, hogy a mérések eredményei nem vethetők össze?

Nincs még nemzetközileg elfogadott mérési sztenderd: ahány labor, annyiféle módszer, így pedig az eredmények szinte összehasonlíthatatlanok. Még csak most kezdenek megjelenni az első sztenderdek a témában. Ez nagy előrelépés, de még ezek is nagyon hiányosak. A helyzet kicsit olyan, mintha a mikroműanyagokra részben újra kellene építeni az analitikát. Ma még rendszeresen jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek azt tárgyalják, miért alapvető fontosságú háttérméréseket végezni. Más analitikai területeken ez régóta rutinszerű követelmény, hiszen enélkül nem lehet hiteles mérési eredményeket kapni.

Részt vettél olyan hazai mérésekben, melyek a felszíni vizeken, illetve a szennyvíztisztítók közvetlen környezetében zajlottak. Ezekből mi derült ki?

Azt elöljáróban fontos megjegyezni, hogy a mikroműanyagok kutatása a tengervizekben kezdődött, és a mai napig a tengerekből származik a legtöbb adat. Az édesvizekre vonatkozóan egyelőre nagyon kevés kutatást ismerünk. Nekünk két kutatási projektünk volt, az egyik keretében a szennyvíztisztítók környékén mértük a szennyezettséget: ahol a tisztított szennyvíz a felszíni vizekbe, például a folyókba kerül, ott erősen megugrik a mikroműanyag-koncentráció. Ez azonban nem a szennyvíztisztítók hibája, hiszen a szennyeződés a lakosságtól származik; sőt – bár a technológiájuk nem erre van kialakítva – a mikroműanyag-koncentráció 95%-át kiszűrik a szennyvízből. A probléma az, hogy ez a szennyezés a szennyvíziszapban koncentrálódik, amit aztán kijuttathatunk a szántóföldekre, így a szennyezőanyag visszakerül a környezetbe.

Prikler Bence – névjegy
Biológus és biomérnök végzettségű kutató. Foglalkozott humándiagnosztikával, tanulmányai során a biológia, a tengerbiológia foglalkoztatta, biomérnöki végzettsége is van. Jelenleg a Eurofins mikroműanyag-laborjának munkatársa, ezzel párhuzamosan a MATE-n végzi PhD-tanulmányait. PhD-kutatása keretében a környezeti mikrobiológiára fókuszál, kutatási területe a mikroműanyagok különböző környezeti mátrixokban való előfordulásának vizsgálata, valamint azok potenciális környezet- és humánegészségügyi kockázatainak értékelése. Munkája során komplex környezet-mikrobiológiai vizsgálatokat tervez és kivitelez, beleértve opportunista patogén mikroorganizmusok, elsősorban Pseudomonas aeruginosa kimutatását és jellemzését klasszikus és molekuláris biológiai módszerekkel.

Azt mondod, hogy a lakosság a fő mikroműanyag-forrás a szennyvíz révén. Ez hogy néz ki a gyakorlatban?

Az egyik fő forrást azok a kozmetikumok és tisztítószerek jelentik, amelyekhez szándékosan adnak mikroműanyagokat. Ezek használatát az Európai Unió a REACH-rendelet keretében fokozatosan korlátozza, több termékkategóriában a következő években kivezetik az ilyen összetevőket. A másik forrást a szintetikus ruhák képezik: minden egyes mosási ciklussal mikroszálak kerülnek a vízbe. Erre szerencsére már ma is van megoldás, a mosógépekbe szerelhetők speciális szűrők. Ezek esetében viszont fontos az edukáció, hiszen ha valaki az eltömődött szűrőt a csap alatt mossa ki, akkor pontosan ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

„Tegyük fel, hogy van tíz részecske egy köbméter vízben: mikor iszol meg ennyit?”
Fotó: Prikler Bence

A Balaton, illetve a Kis-Balaton esetében is végeztetek kutatásokat, és meglepő eredményeket kaptatok.

Igen, ugyanis a Balaton átlagos mikroműanyag-koncentrációja magasabb, mint a Kis-Balatoné, ez minket is meglepett. Arra számítottunk, hogy a Zalán és a Kis-Balatonon keresztül érkező víz mikroműanyag-tartalma szépen csökken, mire a Balatonba ér. Az adatok azonban mást mutattak. Elméleti magyarázatunk már van, de bizonyítani még nem tudjuk. Valószínűsítjük, hogy két tényező játszik szerepet: a közlekedés az autógumik kopása nyomán, valamint a turizmus. Nyáron a fürdőruhák szintetikus anyaga, rengeteg felfújható játék, naptej kerül a Balaton vizébe, ami a Kis-Balatont lényegesen kevésbé érinti.

Ha már említetted az autógumikat, amelyek első körben a levegőt szennyezik: melyik jelent nagyobb kockázatot: az ivóvízben vagy a levegőben lévő mikroműanyag?

Bár a mérések jelentős része az ivóvízre fókuszál, az abban található koncentráció jellemzően nagyon alacsony. Tegyük fel, hogy van tíz részecske egy köbméter vízben: mikor iszol meg ennyit? Valószínűleg a belélegzés sokkal jelentősebb expozíciós út, sőt a bőrfelületen keresztül is érhet minket káros hatás. Ez sajnos még komoly fehér folt, ugyanis a levegőre vonatkozó mérési szabványok még formálódnak, és nagyon messze állnak a kiforrott stádiumtól. A problémakör fontos vonatkozása ráadásul az is, hogy az ivóvíz esetében legalább van lehetőség cselekvésre, a víz szűrésére, kezelésére. A helyzet a levegő vonatkozásában sokkal nehezebb.

Ahogy az előadásodból kiderült, az egyik kutatási témád a mikroműanyagok felületén kialakuló biofilm. Mi ez a biofilm, mit lehet tudni róla?

A MATE-n végzett kísérletek során azt vizsgáljuk, hogy a leggyakrabban előforduló műanyagtípusok közül melyek kedveznek leginkább a mikrobiális biofilmek kialakulásának. A biofilm leegyszerűsítve mikroorganizmusok – például baktériumok – által létrehozott vékony bevonat, amely bizonyos mértékig védelmet nyújthat számukra a környezeti hatásokkal szemben. Ez ipari és egészségügyi vonatkozásban is figyelemre méltó jelenség, ugyanis számos területen – például az egészségügyben is – fontos, hogy olyan műanyagokat használjanak, melyek nem segítik elő a biofilm képződését. A kérdés egy másik vetülete, hogy a biofilmen belül felgyorsul az úgynevezett horizontális géntranszfer: a baktériumok képesek egymásnak átadni genetikai információkat, például az antibiotikum-rezisztencia génjeit. Magyarországon ez a kép még annyival kiegészül, hogy szemben sok másik ország gyakorlatával, nálunk nem kötelező fertőtleníteni a szennyvizeket, így a mikroműanyagokhoz is kapcsolódó humán patogének könnyebben bejuthatnak a felszíni vizekbe.