A konyha egyik legtermészetesebb háztartási gépe a hűtő. De nem volt ez mindig így, hiszen az első ilyen szerkezet csak 1913-ban jelent meg a piacon, és még hosszú évtizedek kellettek, mire minden háztartásba bekerült a hűtő. De mit használtak előtte?

Nemcsak azért érdemes kicsit kutakodnunk az időben visszafelé, mert érdekes és roppant praktikus megoldásokra lelhetünk, hanem azért is, mert a jelenlegi energiaválság közepette könnyen lehet, hogy egyszer újra „rászorulunk” elődeink gyakorlataira. Habár működtetésük több munkával jár, sokkal fenntarthatóbbak és környezetbarátabbak, mint bármelyik A+++ osztályú elektromos társuk.

Amióta az ember rájött, hogy állatokat háziasíthat, és házat is építhet magának, gondot jelent az élelmiszer tárolása a szűkösebb időkre. A kamra nem rossz megoldás, de inkább fizikai védelmet nyújt a tápláléknak, a pince akár állandó hőmérséklete sem rossz, de hús, tejtermék tárolására nem alkalmas. Ha nem akarunk pazarolni – márpedig felmenőink az életükkel játszottak, ha tékozoltak –, akkor ezeknél jobb megoldás kell.

Elődeink is megoldották

Elődeink is igyekeztek megoldani a tartósítást, tárházuk füstölésre, sózásra és szárításra is kiterjedt. Nem véletlen, hogy a történelmi korokban a só az egyik legnagyobb kincs volt, és nemcsak az ízesítő, hanem elsődlegesen a tartósító hatása miatt. De a jeges hűtést se csak a hűtőszekrény óta ismerjük.

Az antik Római birodalomban is ettek fagylaltot nyáron, bár ez a leggazdagabbak kiváltsága volt. Az egész évben havas Alpokból bőrtáskákban hozták le a jeget váltott futárral a belső római területekre. A jég maradékát összetörték, és mézzel, gyümölcsökkel, pürékkel ízesítették. De a téli jégtáblák nyári felhasználásának gyakorlata egészen a 70-es évekig velünk maradt.

Erre találták ki a jégvermet. Ez egy félig földbe vájt „kunyhó”, amelynek belülről szilárd fala van, a teteje pedig vastag nád. Oldalt van egy „kiállása”, ahova a kamrarész van kötve. Ide áramlik a hideg, a verem ezáltal tart frissen. Kert nélkül sajnos meg vagyunk lőve, de ne csüggedjünk, van megoldás!

Jégszekrényekkel egészen a relatíve közelmúltig lehetett találkozni, főleg annak, aki az ’50-es, ’60-as években volt gyerek. A pesti flaszteren rendszeresen jött a jegesember, akihez rendre leküldték a gyereket, hogy vágasson jégtömböt, s vigye fel. Ez aztán bekerült egy jégszekrénybe, azaz egy vastag, szigetelt falú tárolóba, amelyben csak nagyon lassan olvadt el.

A jégtáblákat vagy jéggyárakból, vagy befagyott vizekről szedték, és lovaskocsikról árulták őket a falvak, városok utcáin. Sajnos már ez is letűnt szakma, a gépesítés véget vetett neki. Ugyanakkor jobb lesz észben tartanunk, hogy miképp is volt. Lehet, hogy szükségünk lesz a régen bevált módszerekre.

Jégvermek vagy jégpincék a nagyobb városokban voltak, és telente, ha befagytak a közeli vízforrások, tömböket vágtak, amelyeket levittek a jégtárolókba. A föld alatt további szigetelésre szalmát használtak. Ezek a téli jégtömbök egészen nyárig kitartottak. A külszíni jégvágással párhuzamosan a jéggyárak is megjelentek, ezeknek a tartalmát is a jegesember hordta szét a városban, amit szintén az otthoni jégszekrénybe tettek, ezzel óvták az igazán meleg nyári napokon az élelmiszereket.

Kapcsolódó bejegyzések

Azok az 50-es évek – Hogyan éltünk a forradalom éveiben?

Az 50-es évek életszínvonala a 30-as évekét sem érte el. Szegényes étkezés, hiányos fürdőszobák jellemezték a kort.