Katasztrofális következményekkel járhat a klímaváltozás a globális átlagnál két és félszer gyorsabban melegedő Oroszországra, valamint egyebek mellett olaj- és gáziparára nézve. De a hatások az egész világnak fájni fognak.
Miközben Európa az utóbbi hónapokban minden korábbinál erősebb inspirációt kapott az orosz gáztól való függetlenedés felgyorsítására a visszafogott szállítmányok és a jórészt ennek hatására egekbe küldött energiaárak formájában, az ambiciózus európai zöldpolitikát is motiváló klímaváltozás Oroszországot is egyre inkább arra inti, hogy saját érdekében mielőbb fogjon hozzá a fosszilisenergia-iparág által dominált gazdasága átalakításához. A hatalmas ország területének közel kétharmadát a permafroszt, az időszakosan vagy állandóan fagyos talaj teszi ki, melynek gyors olvadása növekvő kockázatot jelent 200 000 kilométernyi orosz olaj- és gázvezetékre is.
Nem véletlenül mondta Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke Vlagyimir Putyin orosz elnöknek az ukrán határon kibontakozó eseményekkel kapcsolatban, hogy van ennél sokkal fontosabb dolog, ami miatt Oroszország aggódhat: nevezetesen „egy égő tundra, amely nem fog újra megfagyni”. Ahogy a tengerentúli sajtóban rámutattak: valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy egy amerikai elnök azzal próbált rávenni egy orosz vezetőt egy harmadik ország „előkertjének” elhagyására, hogy jobban teszi, ha inkább a saját „hátsó kertjének” megmentésére összpontosít. Amilyen mértékben ugyanis az éghajlatváltozás Szibériát érintheti, az sokkal jobban fenyegeti Oroszország stabilitását is, mint bármi más, ami Ukrajnában történik.
Ki veszi meg az orosz gázt?
A klímaváltozás és ennek Oroszországot érintően várható hatásai egészen a legutóbbi időkig csak korlátozott figyelmet kaptak az orosz politikai vezetők részéről. A globális felmelegedéssel kapcsolatos, körükben hagyományosnak mondható szkepticizmus ellenére az ország a jelek szerint egyre inkább ráébred arra a veszélyre, amit a klímaváltozás a világban elfoglalt helyzetére nézve is jelent. Igaz, ezzel kapcsolatban egyelőre elsősorban közvetett veszélyeket lát. Ilyen kockázat az ország gazdasága számára Európa terve a földgázfüggőség csökkentésére, valamint az Európai Unió határain túlról importált termékekre 2023-tól kivetni tervezett karbonvám.
Az orosz gáztól való függetlenedés azonban nem megy máról holnapra. Sőt! Az égetése során keletkező, klímaszempontból a földgáznál szennyezőbb szén következő években várható fokozott ütemű kivezetése, illetve a nyugati világ jelentős részének idegenkedése az atomerőművektől azt eredményezheti, hogy a gáz szerepe a mostani évtized végéig még nőhet is. Az egyébként az elődjénél is merészebb klímacélokat kijelölő új német kormány például a gázerőmű-kapacitás masszív bővítésével számol, bár a tiszta gázoknak, például a hidrogénnek növekvő szerepet szán ezek üzemanyag-ellátásában. A magyar Nemzeti Energiastratégia szerint pedig a hazai gázfogyasztás a jelenlegi évi közel 10 milliárd köbméterről 2030-ig mindössze mintegy 13 százalékkal, közel 8,7 milliárd köbméterre csökkenhet.
Világszinten szinte biztosan nőni fog a gázfelhasználás ilyen időtávon, hacsak nem térünk át a 2050-es klímasemlegesség eléréséhez szükséges pályára. Erre azonban jelenleg nem mutatkozik sok esély. A földgáz fogyasztásának globális növekedése több okból is valószínűsíthető: a szén kiváltásában és – a bővülő időjárásfüggő megújulóenergia-termelő kapacitásra tekintettel – a villamosenergia-rendszer növekvő rugalmassági igényének biztosításában betölthető szerepe miatt is. Ehhez járul még a piacérett, akár évszakokon átívelő energiatárolást lehetővé tevő technológia, illetve a megfelelő nagyságrendű zöld fűtési alternatíva hiánya. Az előbbiek miatt az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését célzó energiaátmenetben „híd” technológiának is tartott földgáz jövője különösen Ázsiában, elsősorban Kínában tűnik fényesnek.
A növekvő kínai gázigény jelentette hatalmas piaci lehetőséget érzékelve Oroszország már 2014-ben elkezdte gázüzletágát dél felé orientálni új vezetékek (Power of Siberia 1), illetve közös LNG-projektek révén. 2021 végén pedig az új „megavezeték”, a Power of Siberia 2 tervezése is látványos lendületet vett; nagyjából akkor, amikor az orosz (és kínai) vezetés viszonya a Nyugattal sokéves mélypontjára süllyedt. (Kína egyébként abban is nagy szerepet játszik, hogy a Föld erdeinek 20 százalékát kitevő szibériai erdők területe aggasztóan gyorsan fogy. Az ázsiai óriás a világ legnagyobb rönk- és fűrészáru-importőreként behozatala közel felét Oroszországból intézi, a szállítmányok mintegy 20 százaléka pedig illegális kitermelésből származhat.)
A szovjet tudósoktól Putyin fordulatáig
A klímaügynek az orosz politikai vezetés részéről egészen az utóbbi időkig jellemző negligálása egyáltalán nem általánosítható az egész országra. Már a szovjet tudósok is jelentősen hozzájárultak az antropogén eredetű klímaváltozás természettudományos nézetének gazdagításához, az elsők között hívva fel a figyelmet az Északi-sarkvidék felmelegedési tendenciájára, feltételezve, hogy ez az ember műve. Az 1970-es években, amikor a hidegháború jeges légköre is olvadni kezdett, a szovjet tudósok csatlakoztak nyugati kollégáikhoz a globális felmelegedésről szóló nemzetközi konferenciákon, 1988-ban pedig társalapítói voltak az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC).
Oroszország maga is aláírta a Párizsi Klímaegyezményt, és orosz tudósok tucatjai járultak hozzá munkájukkal az IPCC konszenzusos jelentéseihez, melyek a globális felmelegedés okait és következményeit részletezik. Mindezen előzmények ismeretében is érthető, hogy az orosz tudományos körökben csalódást keltett, hogy az ország külügyminisztériuma a konszenzusoshoz képest kifejezetten alternatív álláspontot képviselő tanulmány támogatását javasolta a témában. A szándék egy olyan tudományos jellegű dokumentum létrehozása, melynek következtetései nem feltétlenül igazolnák a fosszilis tüzelőanyagok kivezetésének célját. Ez ellentétes lenne az orosz gáz- és olajipar kilátásait beárnyékoló, a nemzetközi tudományos világ által egyöntetűen osztott nézetekkel.
Az említett kezdeményezés a témában – legalábbis nyilvánosan – vallott nézetein jelentőset változtató Vlagyimir Putyin álláspontjával is szembemegy. Az orosz elnök sokáig a világ egyik vezető klímaszkeptikusa volt, nemcsak megkérdőjelezve az ember éghajlatváltozásban betöltött szerepét, de egyenesen azt sugallva, hogy a világ felmelegedése új gazdasági lehetőségeket – például jobb gabonatermést és kisebb öltözködési kiadásokat – teremthet az ország számára. 2021-ben azonban fordulat következett be a Putyin által klímaügyben képviselt irányvonalban. Utasítást adott kormányának az országa 2060-as karbonsemlegességéhez vezető tervek kidolgozására, sőt még az EU kibocsátáscsökkentésbeli megelőzésének célját is kijelölte 2050-re. (Ez nem teljesen konzisztens az első céllal, mivel az EU már az évszázad közepére elérné a klímasemlegességet).
Oroszország többé nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja a klímaváltozás rá nézve különösen súlyosnak tűnő kockázatait. A következő évtizedekben a globális felmelegedés minden más tényezőnél erőteljesebben fogja átformálni az országot, környezeti, gazdasági, társadalmi és politikai viszonyait. A folyamat már tart, amint ezt az oroszok 2021 országszerte hőmérsékleti rekordokat hozó nyarán a saját bőrükön is megtapasztalhatták. A tavalyi események az utóbbi években egyáltalán nem számítanak kivételesnek. 2020 júniusában például 38 °C-ot mértek az északi sarkkörtől északra elhelyezkedő Verhojanszk városában. Ez a WMO szerint a sarkvidéken valaha feljegyzett legmagasabb hőmérséklet.
Fájni fog, de nem csak nekik
A felmelegedés következményei még fájdalmasabbak Oroszország számára. Erdőtüzek, áradások és egyéb extrém időjárási események, mint például az ország világelső gabonaexportőri pozícióját, ezáltal a globális élelmiszer-ellátási láncot is fenyegető aszályok, amelyek gyakorisága és súlyossága a következő évtizedekben egyre fokozódik majd az IPCC jelentése szerint. A leginkább nyugtalanító jelenség a permafroszt már napjainkban is gyors olvadása, erodálva a sarkvidéki városok infrastruktúráját, több ezer kilométernyi vasutat és utat, valamint veszélyeztetve az orosz olaj- és gázvezetékek többségét is. A talaj olvadásával hozták összefüggésbe a lépfene baktérium ismételt megjelenését, valamint a hatalmas metánkráterek keletkezését is.
A jelenlegi szibériai felmelegedési tempó fennmaradása esetén (+1 °C/évtized) az orosz permafroszt három évtizeden belül teljesen fagymentessé válhat. Ez a ma még a fagyos talajba zárt üvegházhatású gázok (ÜHG) potenciálisan katasztrofális mértékű, egyszeri légkörbe kerülését eredményezheti, ami többé nem egyedül Oroszország problémája lesz. A felszínközeli permafroszt 30–99 százalékos csökkenése 10–240 milliárd tonna szén-dioxid-egyenértékű ÜHG (szén-dioxid és a nála sokszorosan erősebb üvegházhatású metán) felszabadulását eredményezheti, egy olyan szint fölé emelve a légköri ÜHG-koncentrációt, amely elkerülhetetlenné tenné a klímakatasztrófát.
Oroszország egyébként jelenleg is az ötödik legnagyobb ÜHG-kibocsátó ország, a teljes globális emisszió 4,6 százalékáért felel. Az egy főre eső kibocsátása szintén a legmagasabbak közé tartozik a világon (nem utolsó sorban a gázkitermelésből és -szállításból származó metánszivárgás miatt), 53 százalékkal meghaladva a kínai és 79 százalékkal az EU-s értéket.
