A személyes higiéniánk fontos, és számtalan szokás kapcsolódik hozzá. De mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, a higiénia és a rá irányuló attitűd teljesen relatív? Lehet, eszedbe jutnak a keleti országok vagy a fejlődő régiók, ahol a tisztálkodáshoz és a köpködéshez teljesen máshogy viszonyulnak az emberek.
De nehogy azt hidd, hogy a mi közvetlen kultúránkban olyan régóta elítélendő szokás a köpködés. Norbert Elias szociológus, társadalomtörténész munkája alapján megnézzük, korábban miként viszonyultunk a köpéshez, az emberek mennyire érezték a higiéniához is köthető tevékenységnek, és mi volt az a kényszer, ami leszámolt vele, és a modortalanság bugyraiba lökte.
A higiénia és a köpködés, ugyan már!
Lelövöm a poént, semmi köze nem volt a higiéniához a köpködés és a nyáladzás kiszorulásának. A 18–19. századig az embereknek nem volt fogalmuk a kórokozókról, és nem is igazán értették az összefüggést a kosz és a betegségek között.
Forrás: wikimedia.org
A pestisjárvány idején se sikerült a kor tudása alapján egyberakni, hogy mikroszkopikus szinten lapul a veszély forrása. Ezért maradt a következtetés. Annak ellenére, hogy a megállapítás rossz volt, a szennyvíz elvezetése sokat javított a járványkezelésben. A sokadik járvány után összerakták, hogy a bűznek köze van a betegségekhez, úgy vélték, a penetráns szag a „vírushordozó”. Ha megszüntetik, a baj is elillan. Ezért is volt a hírhedt pestisdoktoroknak nagy, csőrszerű maszkjuk, amelybe gyógyfüveket tömtek, hogy ezzel tompítsák a szagokat. Természetesen nem ezért, de részben hatásos is volt a maszk.
Az ókorban nem undorító, hanem gyógyhatású volt a nyál
A gyenge gyomrúak óvatosan olvassanak tovább, mert rájuk törhet az undor, ha szembesülnek a kultúra bölcsőjének tartott antik világ köpésről alkotott képével. Frank Gonzalez-Crussi, mexikói orvos-irodalmár a „The Body Fantastic” című könyvében elmélkedik az ókori ember köpéshez való viszonyáról. Úgy véli, Jézus sem véletlenül nyállal kevert földet tett a vak szemére, hiszen a gyógyításhoz elég lett volna csak megérintenie. Az akkori népeknél a nyálat használták a betegségek kezelésére.
Az 1. században élt római író, Plinius lejegyezte, hogy a szembetegségeket reggeli nyálból kevert krémmel kezelték. Ez a tudás tovább élt, a 13. században tevékenykedő Nagy Szent Albert, a középkor egyik nagy filozófusa is feljegyezte, hogy a böjtölő ember nyála, különösképpen akkor, ha a folyadékbeviteltől is tartózkodott, remek ellenszere a bőrfertőzéseknek. Azt is leírja, hogy a szülésznők a saját nyálukkal gyógyították az újszülöttek bőrgyulladásait.
Kifinomult vacsora a középkorban
Ha csak az európai középkort vesszük, az is 1000 évet ölel fel, és területileg is megosztott. De nézzünk egy klasszikus példát a 10–11. századi feudális nyugat-európai középkorból!
Forrás: artofmanliness.com
Képzeljük csal el! Adott egy hatalmas asztal, ahol a magas rangú urak foglalnak helyet. (Az uralkodó jellemzően katonáival és rangos hűbéreseivel eszik együtt.) Étkezés előtt, rangtól lefelé haladva körbejár egy vizestál, amelybe mindenki megmossa a kezét, arcát, beleköp, és belefújja az orrát. Ezután érkeznek a többnyire sült, húsos fogások. Nincs igazi evőeszköz, mindenki a saját kését és kezét használja. Az ételből vág vagy tép, és adja tovább. Saját korsóra sincs igény, borral vagy sörrel teli kupa jár körbe, amelyből közvetlenül vagy a benne lévő kanállal isznak.
A köpés, krákogás, szipogás általánosnak számított, és ekkor még az se volt illetlen, ha evés közben, az asztalnál ülve egyszerűen az uralkodó mellé köptek, vagy ha úgy volt kényelmes, át az asztalon.
Sokszor zajlott a szabad ég alatt vagy sátorban az étkezés, de a várteremben is megesett, hogy ha dolga úgy kívánta, a rangos úr csak a falnál könnyített magán. A vécézés átalakulása külön cikket érdemel, ezúttal maradjunk a köpködésnél!
Forrás: castlesandmanorhouses.com (15. századi királyi menyegző)
Hogyan lett a köpés trendiből ciki?
Az igazán érdekes társadalomtörténeti kérdés, hogy mi sarkallta a nyugati civilizációt arra, hogy elhagyja a köpködést. Elias ennek kiderítésére a középkortól kezdve megvizsgálta a különböző nyugat-európai illemkódexeket.
Egy 1300-as évek végéről származó angol nevelőkönyvben (The Babees Book) a következők olvashatók.
„Ne köpj át az asztal fölött, sem pedig arra rá; ne tisztítsd és ne vakarjad a tested az ujjaiddal!”
Rotterdami Erasmus 1530-ban íródott, illemmel foglalkozó munkája ekképpen vélekedik a köpködésről:
„Elfordulva köpj, nehogy valakit leköpj vagy lefröcskölj! Ha valami gennyesebb dolog a földre hullana, lábbal el kell taposni…”
Látszik, hogy a középkorban átlagos szokás volt, teljesen magától értetődő a lovagi-udvari felső rétegben is. Egyedüli megkötés az volt, hogy az emberek ne az asztalra és ne az asztalon át köpjenek, hanem alá. A korabeli illemszabályokban feltűnően sokszor ismétlődnek ezek az intelmek. Ezt azt jelzi, hogy általános szokásról van szó.
A 16. században parancsba foglalták, hogy rá kell lépni. A kendőhasználat csak mint ajánlás jelent meg. Ez a 17. századra annyiban változott, hogy a kendőhasználat egyre hangsúlyosabbá vált.
Az 1714-ben íródott – a belga Liége városból – származó illemszabályzat így vélekedik:
„…mikor szükségessé válik, úgy kell csinálni, hogy ne köpjünk sem emberre, sem a ruhájára. Nagyurak körében zsebkendőbe köpjünk…Csúf szokás ablakon keresztül az utcára köpni.”
Felhívnám a figyelmet arra, hogy egészen 1719-ig nem esett szó arról, hogy házon belül ne lehetne köpni. 1719-ből a francia tanító, De La Salle tollából olvasható, hogy „..hozzá kell szoknunk, hogy templomokban nem a padlót, hanem a zsebkendőnket használjuk”.
A 19. századig hangsúlyosan jelen volt a házon belüli köpködés, ennek irányítására használták a köpőcsészéket. Ezek a század közepén még kifejezetten díszes, reprezentatív bútordarabok voltak. Csupán a 20. század elején szorultak vissza intim eszközzé.
Szintén a 20. század elején a pesti villamosokon a belső burkolatra nyomtatták, hogy „Tilos a dohányzás és a köpködés!” (Ennek a rossz szokásnak nem tett jót, hogy akkoriban sokan rágták a dohányt, ami köpködést igénylő elfoglaltság.)
Ha nem a higiénia, akkor mi okozta a köpködés visszaszorulását?
Egy egykor erős és elterjedt szokás lassú visszaszorulását figyelhetjük meg. Először a főúri réteg köréből, majd szép lassan a épületek belsejéből is kiszorult. Végül undorító szokássá vált. De erre nem a betegségek keletkezésének racionális felismerése ösztönzött, hanem az, hogy megváltozott az emberek együttélésének módja, valamint a társadalmi elvárások.
Évszázadokon át a leghalványabb utalás sem esett higiénés okokból adódó tiltásra. Igazából csak a 19. században nyert bizonyságot a köpet valamiféle egészségügyi veszélye. Ez jó példa arra, hogy hosszú idő alatt a társadalmi nyomás képes indexre tenni és undorral átitatni egy szokványos cselekedetet.
