A Magyar Víz- és Szennyvíztechnikai Szövetség (MASZESZ) a Planet Budapest keretében tartotta ez évi Dulovics Junior Szimpóziumát, melyen 16 és 35 év közötti, vízügyekkel, vízgazdálkodással foglalkozó fiatalok tartottak előadást. A szimpózium egyik győztes előadója, a Magyarországon élő nigériai Okpala Emmanuel Chinonyerem azon dolgozik, hogy a Nílus-medence konfliktusai által érintett 11 országot közös platformra hozzák, létrejöjjön a nílusi gátrendszer egységes kezelése, az országok ne egymástól akarják elvonni a vizet, és elérjék, hogy az etióp energiaigény és az egyiptomi élelmiszerigény egyszerre tudjon kielégülni.
Mióta él Budapesten, mivel foglalkozik?
Nigériából származom, de 2025 óta Budapestet tekintem az otthonomnak. Szakmai utamat a tudomány és a stratégiai politika egyedülálló metszéspontjaként jellemezném. Akadémiai pályafutásomat geológia szakon kezdtem, ami megalapozta a bolygónk erőforrásaival kapcsolatos témák megértését. Idővel bővítettem szakértelmemet: menedzsment, nemzetközi kapcsolatok és katasztrófakockázat-kezelés szakokon szereztem felsőfokú diplomát.
Mielőtt Magyarországra költöztem volna, hogy befejezzem jelenlegi mesterképzésemet nemzetközi vízgazdálkodás és vízdiplomácia szakon, több évet töltöttem a humanitárius és a fejlesztési szektorban nemzetközi NGO-knál. Bonyolult és kiszámíthatatlan helyzetekben voltam felelős a kockázatkezelésért, a megfelelő teljesítésért és az elszámoltathatóságért. Ez a tapasztalat kulcsfontosságú volt: közvetlen közelről láthattam, hogy a környezeti kihívások, különösen a vízhiány, hogyan okozhatnak az embereknek szenvedést, és miként tehetik a társadalmat instabillá. Ezt a terepen szerzett tapasztalatot jól tudom integrálni a Budapesten jelenleg folytatott kutatásaimba. Arra összpontosítok, hogy a tudomány, a politika és a menedzsment interdiszciplináris megközelítései hogyan oldhatják meg a globális problémákat, beleértve a vízhiányt is.
A Nílus-medence a világ leghosszabb folyójának, a Nílusnak a hatalmas, közel 3,4 millió km2 területű vízgyűjtője, amely 11 afrikai országon (Egyiptom, Szudán, Etiópia, Uganda, Burundi, Kenya, Ruanda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Tanzánia, Uganda, Eritrea) húzódik keresztül. Ez a Szudáni-mocsarak vidékétől a sivatagi övezetekig húzódó, ökológiailag igen sokszínű terület kulcsfontosságú édesvízforrás több százmillió ember számára. Körülbelül 250 millióan élnek a Nílus-medence fizikai határain belül, de több mint 500 millió ember élete múlik tágabb értelemben a folyón. Például Kenya vagy Etiópia területének csak egy része található a Nílus-medencében, gazdaságuk és politikai döntéseik mégis a folyó kezeléséhez kötődnek.
A klímaváltozás kapcsán rendszeresen találkozunk szélsőséges időjárási jelenségekkel, hőhullámokkal, villámárvizekkel, aszályokkal és hirtelen bekövetkező heves esőzésekkel, emellett az éves átlaghőmérséklet emelkedését tapasztaljuk a Kárpát-medencében és Európában egyaránt. Kérem, meséljen röviden magyar olvasóinknak arról, hogy mivel szembesülnek a Nílus menti afrikai országok a klímaváltozással kapcsolatban!
Miközben az alföldi magyar gazdáktól a budapesti lakosokig mindenki próbál alkalmazkodni a Kárpát-medence egyre kiszámíthatatlanabb éghajlatához, a Nílus-medence ugyanekkor egyfajta „hidroklimatikus libikókával” küzd. Utóbbi abban nyilvánul meg, hogy a csapadékos időszakok egyre nedvesebbé, a száraz időszakok pedig egyre szárazabbá válnak, mindez pedig 11 ország 500 millió emberét érinti. Ebben a történelmileg is száraz régióban a Nílus nemcsak erőforrás, hanem az egyetlen mentőöv is, azonban a mai éghajlati szélsőségek miatt a hagyományos megküzdési mechanizmusok már nem működnek. Olyannyira nem, hogy az már veszélybe sodorja Kelet-Afrika hagyományos alapvető élelmiszernövényeinek termelését. Ennek az élelmezésbiztonsági hatása jóval nagyobb léptékű ahhoz képest, ami a Kárpát-medencében tapasztalható.
Az alapvető válságot azonban nem maga az időjárás okozza, hanem az intézményi válasz hiánya. Európával ellentétben, amely számíthat olyan összehangolt keretrendszerekre, mint az ICPDR (International Commission for the Protection of the Danube Rivera – Nemzetközi Duna-védelmi Bizottság – a szerk.), a Nílusnak továbbra sincs ilyen egységes irányító intézményrendszere. Következésképpen a villámárvizek már csak azért is tragédiákká fajulhatnak, mert az adatok nem jutnak át időben a határokon; a hőhullámok pedig egyoldalú víztározó-gazdálkodást indítanak el, gyarapítva a hidropolitikai feszültség kapcsán keletkező költségeket, azaz növelik a több milliárd dolláros infrastruktúra fenntartásának és üzemeltetésének pénzügyi kockázatát. Ez pedig előrevetíti egy nagyobb probléma, egy politikai konfliktus kockázatát a régióban, ami tovább súlyosbítaná a helyzetet. Ezeknek a határokon túlnyúló érdekeknek az összehangolása tehát sürgős feladatunk.
A Níluson található számos gát és víztározó fenntartása hatalmas összegeket emészt fel, ám mégsem szolgálja teljes mértékben sem az itt élők, sem a fenntarthatóság vagy a természeti környezet érdekeit. Miben nyilvánul ez meg?
Paradox módon a drága infrastruktúrák ahelyett, hogy hasznot jelentenének, komoly teherré válhatnak, ha az irányításukra nincs közös „kezelési kézikönyvünk”. Egy több ország területén lévő vízgyűjtő medencében, mint amilyen a Nílusé is, a gátak hidrológiailag összekapcsolódnak, azonban valós idejű adatmegosztás nélkül a felső folyásirányú szakaszt érintő, nemzeti energiaigények által vezérelt tárolási döntések kaszkádhatást hoznak létre. („Felső folyásirányú” jelentése: a forráshoz közelebbi, magasabban fekvő rész, a térképen nézve a Nílus esetében a déli, másként fogalmazva az alsó szakasz – a szerk.) A folyásirányban egymást követő államok váratlan hiányokkal vagy kiszámíthatatlan ciklusokkal kényszerülnek szembenézni, ami azt bizonyítja, hogy a fizikai kapacitás megléte önmagában nem garantálja a vízellátás biztonságát.
Gazdasági szempontból ez a bizalomhiány úgynevezett „hidropolitikai feszültségadót” eredményez, ami az ország védelmi kiadásaiban jelentkezik. Az olyan államoknak, mint Egyiptom, milliárdokat kell elkülöníteni sótalanításra és vészhelyzeti programokra, hogy szükség esetén rendelkezésre álljon a fedezet az esetlegesen bekövetkező káresemények kezelésére; és ezt az összeget olyan alapvető szolgáltatásoktól kell elvenniük, mint az egészségügy és az oktatás. Továbbá ezek a helyzetek gyakran átrendezik a rászorultság mintázatát is: miközben egy felsőbb folyási területen lévő város áramhoz jut, az alsóbb szakasz mentén élő vidéki gazdálkodók a megszokott szezonális áradások átalakulása miatt kárt szenvednek. A remélt regionális jólétet így lokális haszon és határokon átnyúló kockázat váltja fel.
Környezetvédelmi szempontból a nem összehangolt gátak megakasztják a folyó ritmusát azáltal, hogy felfogják a tápanyagban gazdag iszapot. Ez az elzáródás partmenti eróziót okoz, emellett megfosztja a deltát a természetes trágyától, és drága, vegyszeres alternatívák használatára kényszeríti a termelőket, amitől a talaj minősége tovább romlik. Ebben a széttöredezett rendszerben a víztározók végső soron a versengés eszközeivé válnak ahelyett, hogy közös pufferként működnének, amelyek az országhatárokra tekintet nélkül csökkentik a káros hatásokat. Az emberek és a természet érdeke egyaránt azt kívánja, hogy a „hard engineering” helyett a „hybrid engineering” irányába mozduljunk el, és a műszaki irányítást jogilag és diplomáciailag átláthatóvá téve harmonizáljuk az egész vízgyűjtő területen.
A „hard engineering” olyan partvédelmi vagy vízgazdálkodási módszereket jelent, amelyek nagy, mesterséges, fizikai szerkezetek építésével avatkoznak be a természeti környezetbe. A „hybrid engineering” olyan beavatkozás, amely több technológiát ötvöz a hatékonyabb végeredményért.
A régióból elsősorban az egyre melegebb és szárazabb éghajlatról, a növekvő feszültségekről és a menekültekről szóló hírek jutottak el hazánkig. Nincs 15 éve, hogy Dél-Szudán elszakadt Szudántól, polgárháborúba süllyedt, és ma a világ egyik legszegényebb országa. Lát Ön reális esélyt arra, hogy ilyen körülmények között a Nílus vize által érintett nem kevesebb mint 11 ország közösen kezelni tudja a problémákat? Milyen kísérletek történtek erre eddig?
Óriási kihívást jelent közös megoldást találni 11 különböző államnak, amelyek közül sok jelenleg belső konfliktusokkal, mélyszegénységgel és az éghajlatváltozás okozta migrációval küzd. De az együttműködés létfontosságú törekvésünk, nem csupán egy diplomáciai választás. Míg a szudáni instabilitás és a Dél-Szudánban pusztító polgárháború önmagukban is képesek globális figyelmet kelteni, a valóságban a Nílus révén való összekapcsolódás azt jelenti, hogy itt nincs olyan nemzet – legyen némelyik bármilyen hatalmas is –, amely képes lenne önállóan elérni a vízbiztonságot. Az Európa felé törekvő kritikus méretű menekültáradat, amit itt, Magyarországon is érzékelünk, nemritkán az erőforráshiány okozta gazdasági visszaesés emberi arca, amelynek mélyre ható társadalmi következményei vannak. Az emberek vándorlását a történelem során mindig is gazdasági vagy politikai zűrzavarok idézték elő. Ha nem tudjuk jól menedzselni a Nílust, akkor az egész régió instabillá fog válni.
Láttunk már együttműködésre irányuló kísérleteket, leghatékonyabban a Nílus-medencei Kezdeményezésen (Nile Basin Initiative, NBI) keresztül, amely évtizedek óta sikeresen életben tartja a technikai jellegű problémákkal kapcsolatos párbeszédet, még nagy politikai feszültségek idején is. A Kooperatív Keretmegállapodás (Cooperative Framework Agreement, CFA) irányába történő jogi lépés azonban elakadt, mivel itt már hozzá kellene nyúlni a jelenleg érvényben lévő vízhasználati szabályozás kérdéséhez és a nemzeti szuverenitással kapcsolatos régóta fennálló nézetekhez is. Ennek a patthelyzetnek a leküzdésében precedensként tekinthetünk a Csád-tó medencéjének esetére, ahol a vízalapú együttműködés képes volt fórumként szolgálni olyan politikai és biztonsági partnerségek kialakításához, amelyekre szükség volt a harcok beszüntetéséhez és a stabilitás előmozdításához.
A Csád-tóhoz kapcsolódó együttműködés a drasztikusan (az 1960-as években volt 25 000 km²-ről 2500 km² alá) zsugorodó vízfelület megmentésére és a régió stabilitására irányul. A tó körüli országok: Csád, Kamerun, Niger és Nigéria által létrehozott Csád-tó Medence Bizottság (Lake Chad Basin Commission, LCBC) célja az ökoszisztéma helyreállítása, melyhez a legfőbb javaslat az Ubangi-folyó vizének átvezetése, illetve a sivatagosodás elleni Nagy Zöld Fal projekt. A vízhiány a halászat és a mezőgazdaság ellehetetlenülésével közvetlenül hozzájárul a régióban tapasztalható terrorizmushoz és elvándorláshoz.
A siker esélye abban rejlik, hogy a vízért folytatott zéró összegű küzdelemről szóló narratívát egy „eszközportfólió” kezelésére helyezzük át. Az adatmegosztási protokollok és a közös infrastruktúra-kezelés formalizálásával az érintett 11 állam enyhítheti a „hidropolitikai feszültségadót”, amely jelenleg mindegyikük nemzeti költségvetését megterheli. Egy törékeny régióban a kollektív kormányzás az egyetlen járható út az alkalmazkodáshoz; így lehet a konfliktus forrását végső soron a regionális béke elsődleges motorjává alakítani.
Ki tud emelni egy pontot a Nílus térképén, ahol ezt a munkát el kellene kezdeni? Létezik prioritási sorrend?
Véleményem szerint minden fenntartható megoldásra tett kísérletnek egy egységes politikai megállapodással kell kezdődnie. Ez elengedhetetlen feltétele a bizalom kiépítésének, ami jelenleg hiányzik. Első számú prioritásként a medence „Ground Zero”-ját, a leginkább konfliktusos pontot kellene kezelni, ez a Keleti-Níluson van (Etiópia, Szudán, Egyiptom). Ezen az almedencén belül egyértelmű a prioritás rendje a vízáramlás fizikai sorrendje és a tőke koncentrációja alapján. A feszültségektől leginkább érintett terület a GERD (a Nagy Etióp Reneszánsz Gát – a szerk.) és a szudáni Roseires-gát közötti 100 kilométeres folyosó. Mivel a Roseires lényegesen kisebb, és közvetlenül az alsó folyásirányban található, működési biztonsága és hatékonysága teljes mértékben a GERD-től és annak valós idejű tevékenységétől függ. Itt kézenfekvő és nagy hasznot hozó megoldás lenne létrehozni egy kétoldalú adatmegosztási protokollt, amely biztosítana az együttműködés értelméről, és elvezethetne a következő logikus lépéshez, az Asszuáni-Nagy-gát (Aswan High Dam) integrálásához egy három gátat magában foglaló egységes rendszerbe. Ha Egyiptom az ellenőrzötten beérkező adatok nyomán csökkenteni tudja védelmi kiadásainak egy részét és saját biztonsági puffereinek költségeit, akkor a gazdasági együttműködés eléri célját.
Miután a Kék-Nílus kaszkádja stabilizálódott, a hangsúlynak a mérnöki munkáról az ökológiai megőrzésre kell áttevődnie, konkrétan Szudánban a Fehér-Nílus menti Szudd hatalmas mocsárvidékére. Ez a létfontosságú ökoszisztéma szabályozza a regionális éghajlatot, ezért a hidrológiai integritás fenntartása az első számú cél a vízelvezetés helyett. A hosszú távú prioritás az Egyenlítői Nagy-tavak régiójában, a Nílus elsődleges „víztornyaiban” rejlik. Olyan országokban, mint Kenya, Uganda és Tanzánia, a cél a fenntartható földhasználat és az erdőtelepítés. Azzal, hogy a Kék-Nílust az azonnali stabilitás, a Nagy-tavakat pedig a hosszú távú ellátás biztosítása érdekében kezeljük, arról gondoskodunk, hogy a Nílus a következő évszázadban is életképes, működő erőforrás maradjon. A felsorolt lépések elvezetnek minket a gátaknál végzett válságkezeléstől a folyó teljes életciklusának holisztikus megőrzéséig.
Milyen jövő várhat a Nílus völgyére ökológiai, gazdasági és társadalmi szempontból?
Ökológiai szempontból egyértelműen alkalmazkodási kényszer van. Ahogy a Nílus-delta továbbra is süllyed és szikesedik, a régió történelmi éléskamrájának eltűnését tapasztaljuk. Az élelmezésbiztonság fenntartása érdekében csúcstechnológiás, klímatudatos mezőgazdaságra és a sótalanításra való gyors átállásra lesz szükség, ami igen költséges.
Gazdaságilag a régió kritikus válaszút előtt áll. Vagy továbbra is állandó „feszültségadót” fog fizetni, amelyet redundáns infrastruktúra és magas kamatkockázati prémiumok jellemeznek, vagy „együttműködési osztalékot” szabadít fel azáltal, hogy integrálódik a regionális energia- és élelmiszerpiacba. Ez a gazdasági változás létfontosságú, enélkül a jelenleg az infrastruktúrába fektetett 36,75 milliárd dollár nem fogja megtermelni a fejlődő országok államadósságának fedezéséhez szükséges hozamot, ami potenciálisan hosszú távú pénzügyi instabilitáshoz vezethet.
Társadalmilag a jövőt egyre inkább beárnyékolja a konfliktusok egyre súlyosbodó hatása. A határokon átnyúló vízpolitikán túl a régió pusztító belső és a határokat érintő konfliktusokkal küzd, mint például a szudáni polgárháború vagy Etiópia belső etnikai feszültségei. Ezek a konfliktusok a vízi infrastruktúrát stratégiai célpontokká vagy elhanyagolt kötelezettségekké változtatják, ahogyan ezt a Gezira-rendszer megzavarása is mutatja. Vízhiányos zónák alakulnak ki, a helyi öntözési rendszerek összeomlása pedig tömeges migrációhoz és a vidéki társadalom szövetének felbomlásához vezet.
A Gezira-rendszer (Gezira Scheme) a világ egyik legnagyobb, gravitációs elven működő, öntözéses mezőgazdasági projektje Szudánban, Kartúmtól délre, Gezira állam területén, a Kék- és a Fehér-Nílus közötti síkságon. A több mint 4300 km hosszú csatornahálózattal működő rendszer segítségével, vetésforgót alkalmazva elsősorban gyapotot termelnek. A terület a szudáni polgárháború alatt súlyos konfliktusok és humanitárius válságok helyszínévé vált. 2024-ben a gezirai tömegmészárlásról szóló hírek bejárták a világsajtót.
Szerencsére nem csak ilyen borús jövőkép létezik, az intézményi környezet változása bizakodásra ad okot. Az Afrikai Unió (AU) 2026-ban példátlan hangsúlyt fektetett a vízbiztonságra, az idei csúcstalálkozón a határokon átnyúló vízgazdálkodást a kontinentális béke és biztonság egyik alappilléreként helyezték előtérbe. Az Afrikai Unió kiemelt figyelme azt is jelzi, hogy a vizet már nem pusztán technikai kérdésként kezelik, hanem magas szintű diplomáciai prioritássá vált. Ha a lendület kitart, ez biztosíthatja a régió stabilizálásához szükséges politikai keretet, ezzel együtt a reményt, hogy 20 év múlva a víz a regionális béke hídja lehet, nem pedig konfliktusok előidézője.
Mi hiányzik jelenleg egy elfogadható megoldáshoz?
Egy olyan nemzetközi pénzügyi és adatgarancia hiányzik, amely képes lenne áthidalni a szuverén államok között jelenleg fennálló bizalmi szakadékot. A műszaki szakértők értenek a vízhozamok modellezéséhez, de nem tudják kikényszeríteni a kölcsönös politikai tiszteletet. Úgy vélem, hogy a fenntartható megoldáshoz egy olyan szervezetre lenne szükség, mint a Világbank, amely túllépve hagyományos hitelezőszerepén, proaktív közvetítővé válik. Ez a szervezet biztosítaná azt a jelenleg hiányzó „intézményi szoftvert”, amely a Nílus digitális ikertestvérét üzemeltetné: egy olyan objektív, műholddal megfigyelt adatplatformot, amelyben minden fél megbízik.
Egy ilyen intézmény fegyveres erőszak helyett pénzügyi ösztönzőket alkalmazva elősegíthetné az aszálybiztosítási folyamat bevezetését. Csökkenő vízszint esetén az intézmény automatikus kompenzációt vagy energiacserét indíthatna el, kiküszöbölve a védekező, egyoldalú tárolás szükségességét. Ez szavatolná a tárgyalóasztalnál ülő állami vezetők számára a szükséges politikai fedezetet, hogy nemzetük biztonságát nemcsak betongátak, hanem nemzetközi pénzügyi és technikai garanciák is támogatják.
A konfliktusok részben a vízhiánytól való félelemből fakadnak. A kérdésem az, hogy hosszú távon lesz-e egyáltalán elegendő víz mindenki számára a Nílusból. Vagy az aggodalom valós: előbb vagy utóbb harcolni kell a vízért, addig pedig valahogy próbáljanak meg a felek békében élni?
Bár az aszály lehetősége valóban fennáll, a hidrológiai helyzet annál összetettebb, hogy pusztán a vízhiánnyal elintézhető lenne a kérdés. Az éghajlati modellezés egyfajta hidroklimatikus lüktetést mutat. Miközben a hőmérséklet emelkedik, és nő a párolgás, egyes modellek szerint az Etióp-felföldön a csapadék mennyisége is nőni fog. A probléma nem feltétlenül az, hogy kevesebb víz lesz a teljes rendszerben, hanem az, hogy kiszámíthatatlan szélsőségekben érkezik majd, heves áradások és súlyos – repedezetté száradt talajjal járó – aszályok váltogatják egymást. A Nílus-medence életét tehát igazából a rossz gazdálkodás és az összehangolatlan válasz veszélyezteti, nem pedig a vízmolekulák hiánya.
Ha a 11 ország továbbra is egyoldalúan cselekszik, akkor abszolút „kifogynak”, mert mindegyik megpróbálja a lehető legtöbb vizet tárolni „védőpajzsként” a többi ellen, ami hatalmas párolgási veszteséghez és pazarló vízkinyeréshez vezet. Ez ráadásul jelentősen növeli a politikai (valószínűleg fegyveres) konfliktusok kialakulásának lehetőségét, ami mindenkit rosszabb helyzetbe hozna, és a már megépített gátak lerombolásához vezethetne. Ha azonban az országok összehangolnák tevékenységüket, akkor a Nílusnak elegendő lenne a vize a lakosság eltartásához; bármilyen hiány is alakuljon ki, könnyebb lenne egységben dolgozni, mint egyoldalúan. A jelenlegi vízszuverenitási logikát vízügyi együttműködésre kell cserélni, hogy hatékonyan lehessen reagálni a kialakuló helyzetekre. Az aggodalom valós, de van megoldás arra, hogy Etiópia energiaigénye és Egyiptom élelmiszerigénye ne ütközzön.
Ha 20 év múlva újra beszélnénk, szakértőként milyen helyzettel lenne a legelégedettebb a régióval kapcsolatban?
Olyan jövővel lennék a legboldogabb, amikor is a vízgyűjtő terület országai végre túllépnek a zéró összegű gondolkodásmódon, amely a mai vízfelhasználást meghatározza, vagyis azon a felfogáson, hogy az egyik nemzet nyeresége a másiknak a vesztesége kell, hogy legyen. Ebben a forgatókönyvben a jelenleg az infrastruktúrába fektetett 36,75 milliárd dollár már nem elszigetelt projektek gyűjteménye lenne, hanem egyetlen szinkronizált intelligens hálózat. Etiópia Kelet-Afrika zöldenergia-központjaként, Szudán stabilizált regionális magtárként működne, Egyiptom pedig nagy értékű, vízhatékony gazdaságként virágozna. A legszívderítőbb egy Állandó Nílusi Bizottság létrejötte lenne, amelynek tagjai az érintett országok mérnökei és diplomatái lennének, akik közösen működtetnék a gátkaszkádot, a folyót nem szétdaraboltan, hanem egységes keringési rendszerként kezelve.
A reményem azonban túlmutat magán a vízen. A legboldogabb akkor lennék, ha ez a „hidrodiplomácia” fórumként szolgálna a jelenleg kilátástalannak tűnő politikai kérdések megoldásában. Jó lenne, ha a Vízügyi Együttműködési Keretrendszer azoknak a szélesebb körű regionális partnerségeknek a katalizátora lenne, amelyek kezelik a rendszerszintű szegénységet, és biztosítják a politikai biztonságot és a tartós békét. Ekkor az államok megtanulják együtt használni a legértékesebb közös erőforrásukat, kiépítik azt az intézményi bizalmat, amely az összes többi kihívás kezeléséhez is szükséges. Remélem, hogy 20 év múlva a Nílusra nem a feszültség forrásaként, hanem olyan laboratóriumként fognak emlékezni, amelyben Afrika bebizonyította, hogy az összefogáson alapuló túlélés a szuverenitás legfejlettebb formája.
Ha megvalósulna egy ilyen vízügyi együttműködés a 11 ország között, Ön szerint azok a nagyhatalmak, amelyek jelen vannak a régió gazdaságában, tiszteletben tartanák a helyi országok döntéseit? Van-e bármilyen lehetőség a szuverén önrendelkezésre egy ilyen meghatározó régió számára Afrikában?
A szuverenitással kapcsolatban helyesen gondolja, hogy ez valóban nagy kérdés. A globális, nem afrikai hatalmaknak – mint az Egyesült Államok, Kína, az Öböl menti államok vagy az EU – jelentős érdekeik fűződnek a régió gazdaságához és stabilitásához. Egy sikeres Állandó Nílusi Bizottság valószínűleg az ICPDR (Duna) vagy az OMVS (Szenegál folyó) mintájára épülne. Ahhoz, hogy ezt a globális hatalmak tiszteletben tartsák, be kell vezetni a befektetések „egyablakos” rendszerét. Jelenleg a külső hatalmak „Oszd meg, és uralkodj!” elven egy-egy országban finanszíroznak olyan projektet, amely egyidejűleg egy másikat ellehetetlenít.
A Nílus régiójának valódi szuverenitása csak akkor valósul meg, ha a 11 nemzet egységesen szólal meg. Ha egy Állandó Nílusi Bizottság diktálja a külső hatalmakkal való együttműködés feltételeit, akkor Kína vagy az Öböl menti államok kénytelenek lesznek betartani a szabályokat, mert így csökkennek a befektetési kockázataik. A stabilitás a legértékesebb valuta a nemzetközi kapcsolatokban. Amikor a nílusi államok bebizonyítják, hogy képesek kezelni a saját intelligens hálózatukat, akkor válhatnak segélyre szorulókból regionális nagyhatalmi irányítókká. A vízdiplomáciában az egység az egyetlen védelem a külső beavatkozással szemben.
Mit gondol, mit tanulhat a világ a Nílus-völgy 21. századi problémáiból?
A Nílus-völgy globális figyelmeztetésként és létfontosságú tanulságként szolgál egy olyan korszakban, amelyet egyre inkább az unilateralizmus határoz meg, és amikor a nemzetközi együttműködési intézményeket egyes országok érdekeinek előtérbe helyezése erodálja. A Nílus körüli helyzet azt mutatja, hogy még a hatalmas, több milliárd dolláros beruházások sem garantálhatják a sikert vagy a biztonságot, ha egyoldalúan történnek. Megépíthetjük a világ legnagyobb gátját, de ha ezt irányítási keretrendszer működtetése nélkül tesszük, akkor lényegében egy magas kockázatú eszköz épül, amely ki van téve az éghajlat szeszélyeinek és a szomszéd országok politikai lépéseinek.
A világnak meg kell tanulnia, hogy a fenntartható fejlődés eredendően kollektív törekvés. A Nílus emlékeztet arra, hogy egy szorosan összekapcsolt globális rendszerben, legyen szó vízről, éghajlatról vagy kereskedelemről, a „feszültségadó” olyan teher, amelynek a megfizetését egyetlen nemzet sem engedheti meg magának a végtelenségig. Ha együttműködést tudunk elérni egy olyan politikailag és történelmileg terhelt folyón, mint a Nílus, akkor ezzel a világ többi részének azt bizonyítjuk, hogy még egy olyan korban is, amelyre a töredezettség jellemző, az egyetlen járható út az intézményi együttműködések révén közösen túlélni.
Fotók: Canva, Pexels
