„Válságok és valóságok” címmel zajlott múlt héten a Cassee Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt. konferenciája. Az egész napos eseményen az előadók főként a klímaváltozás és az ökológiai válság várható hatásait járták körül, de a tudományos fősodorból némileg kilógó forgatókönyvek mentén. Az esemény házigazdája, Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató szerint civilizációnk összeomlása szinte biztosan bekövetkezik, ez viszont nem jelent egyet szükségszerűen a „világvégével”. A konferencián a hallgatóság – amellett, hogy megismerhette az egyre fenyegetőbb valóságot – néhány fogódzót is kapott a megváltozó feltételekhez való alkalmazkodáshoz.

„Jelenleg az emberiség fennmaradásának legnagyobb akadálya maga az emberiség” – írja Cixin Liu kínai sci-fi-szerző „A sötét erdő” című könyvében. Ennél jobban pedig talán nem is lehetne összefoglalni a délelőtti előadások sorából kirajzolódó képet. Szalóczy Zsolt fizikus bevezető prezentációjában felvázolta azokat az összefüggéseket, melyek globális civilizációnk összeomlása felé terelnek minket. Egyre divatosabbá váló kifejezéssel fogalmazva polikrízisben élünk, a minden irányból halmozódó, egyre jelentősebb és néha egymást erősítő válságok világában. Mindeközben viszont a gazdaság még mindig a GDP-növekedés bűvöletében él, továbbra is növekedésorientált, ez pedig egyre több nem megújuló erőforrás felhasználásával jár. Ennek pedig ma már kézzelfogható tünete az éghajlati és ökológiai rendszerek összeomlása.

Ha nem változtatunk – ahogy több előadásból is kiderül: egyelőre nem ezen a pályán vagyunk –, akkor a következmény globális civilizációnk összeomlása lesz. Egy említett kutatás szerint a múltban egy-egy civilizáció élettartama átlagosan 336 év volt. Míg azonban a Római Birodalom bukása nem lehetetlenítette el a többi civilizáció továbbélését, addig mára teljesen megváltozott a helyzet: nincsenek már „másik” civilizációk, csak egy, az, amelyben mindannyian élünk. Ennek összeomlására, a krízis kezelésére tehát szükségszerűen nem lehet receptünk.

Kifacsartuk bolygónkat, és még mindig nem álltunk le

Stumpf-Biró Balázs arról beszélt előadásában, hogy természeti erőforrásainkat erősen túlhasználtuk, az ökoszisztéma-szolgáltatások egyre gyengülnek. A megújuló erőforrásokon túl azonban a nem megújuló erőforrásokat is jórészt kimerítettük, pedig a gazdasági növekedésünk jelentős mértékben ezekre épül. Dr. Gelencsér Andrásnak, a Pannon Egyetem rektorának előadásából egyértelművé vált, hogy az energetikai átállás gyorsulásától függetlenül modern társadalmunk alapja még mindig a fosszilis energia.

A fosszilisek mértéktelen fogyasztásának egyik mellékhatása az üvegházgázok felgyülemlése. Ahogy a levegőkémikus mondja, az utolsó üvegházgáz-vezérelt éghajlatváltozás 55 millió éve volt, ám az akkori folyamat a felmelegedés tempójában és a szén-dioxid-koncentráció növekedésében is jóval elmaradt a mostanitól. Gelencsér szerint arról is keveset beszélünk, hogy a főbűnösnek kinevezett szén-dioxid „csupán” 40%-ban tehető felelőssé a felmelegedésért. A maradék 60%-ot más gázok alkotják, például a szén-dioxidnál 20-szor erősebben üvegházhatású metán.

Dr. Rostási Ágnes, a Pannon Egyetem környezetkutatója a mezőgazdaság jelenével, kihívásaival és a jelenlegi trendekkel szembesítette a konferencia igen sokszínű közönségét. Mivel tipikusan olyan területről van szó, ahol a mindennapi döntéseinkkel is nagy hatást érhetünk el, különösen fontos foglalkozni a táplálkozási szokásainkkal. Óriási változás érhető el például a húsfogyasztás csökkentésével. Ahogy Rostási mondja, jelenleg bolygónk szárazföldi területeinek 44%-át vontuk termelés alá, mely lényegesen már nem növelhető. E területek 77%-án azonban nem közvetlen emberi fogyasztásra szánt élelmiszer termelése folyik, hanem haszonállataink takarmányáé. A fennmaradó 23% a teljes emberiség kalóriaigényének 82%-át képes fedezni. Következésképpen, ha jelentősen csökkentenénk vagy akár elhagynánk a húsfogyasztást, a szárazföld hatalmas területeit vonhatná újra ellenőrzése alá a természet. Erre pedig – legalább részben – szükség is lesz, hiszen – ahogy a kutató mondja – az ökoszisztéma regenerálódásához elengedhetetlen a visszavadítás.

Kapcsolódó bejegyzések

Jane Goodall: „Mindenre van megoldás, és ezt makacsul keresem is!”

Négy év után látogatott ismét hazánkba a csimpánzok legismertebb kutatója, Jane Goodall. Beszámoló az ELTE-n tartott előadásáról.

Lassan, de biztosan ránk fog dőlni a ház

Rendkívül érdekes volt a többször is színpadra lépő Szalóczy Zsolt előadása épített környezetünk pusztulásáról. A folyamatot nem (feltétlenül) valamilyen háború vagy természeti katasztrófa gerjeszti, hanem az entrópia fogalmával leírt törvényszerűség: a spontán folyamatok csak egy irányban mehetnek végbe, a rendezetlenség (entrópia) pedig mindig növekszik. Ha ezt egyszerű példával szeretnénk szemléltetni, elég ha egy útra gondolunk: amikor az aszfaltot elsimítják szinte suhanni lehet rajta, az idők során viszont repedések és kátyúk keletkeznek, míg végül járhatatlanná válik. Ez a folyamat sajnos mindenre vonatkoztatható. És míg egy út vagy épp egy ház megépítéséhez energiára van szükség, a kátyúsodás, összedőlés magától megy végbe.

Előbb-utóbb minden hulladékká válik, pedig nekünk pont az ellenkezője lenne a lényeg. A fizikus szerint ahhoz is rengeteg energiára és nyersanyagra van szükségünk, ha csupán meg szeretnénk őrizni, amit már létrehoztunk. A trendek negatívak, egyre sérülékenyebbek infrastruktúráink, a helyzeten például a szélsőséges időjárási események rontanak. Ahogy Szalóczy mondja, el kell kezdenünk elfogadni azt, hogy nem lehet mindent megmenteni.

Nem ott lesz a megoldás, ahol eddig kerestük

Dr. Gelencsér András, ahogy már a tavalyi nagy port kavart interjúban is kifejtette, most is elmondta: az energetikai átállás a mai elképzeléseink szerint nem megvalósítható. Szerinte a dekarbonizációs út a megújulók segítségével nem járható. Ennek ugyanis olyan többletenergia- és anyagigénye van, amit nem tudunk biztosítani. Az igen divatos – de a gyakorlatban még szinte alig létező – körforgásos gazdaságról szólva egyszerű példákkal mutatta be, hogy a fenntartható jövőről élő homályos elképzelések tévesek. Legalábbis abban az esetben, ha a jövőt a mai fogyasztási szint mentén, teljesen természetesnek vett gazdasági növekedéssel gondoljuk el. Ahogy egy későbbi előadásban elhangzott, a kényelmes és normálisnak tartott évi 3%-os gazdasági növekedéssel számolva 23 év alatt megduplázódna a világ GDP-je. Eközben a könnyen hozzáférhető nyersanyagok nagyrészt elfogytak, a maradék egyre nehezebben hozzáférhető, így ezekből nem tudjuk lebonyolítani a fenntarthatósági átállást.

A kutató szerint az is tévedés lenne, ha különféle csodaszerektől várnánk a fenntarthatósági, energetikai fordulatot. Az egyre népszerűbb hidrogénről például elmondja, hogy energiaforrásként nem, kizárólag energiatárolóként értelmezhető, és ebben a ligában sincs a leghatékonyabb versenyzők közt. 100 egység energiával előállított hidrogén a folyamat végén csupán 35 egység energiát tud szolgáltatni. A másik népszerű „csodafegyver” a „mindig épp 40 év múlva elkészülő” fúziós erőmű. Ezzel nemcsak az a baj, hogy rettentő anyag- és energiaigényes az építése, hanem hogy nyersanyaga sem biztosított. A trícium nevű radioaktív izotópból bolygónkon nagyjából 25 kg elérhető, míg a jelenleg tervezés alatt álló, az évszázad közepétől működő erőmű évi 150 kg-ot igényelne.

Gelencsér ezzel együtt azt is egyértelművé tette, hogy az eddigi dekarbonizációs törekvések és nemzetközi megállapodások – mint például a 2015-ös Párizsi Egyezmény – egyértelműen kudarcosak voltak, a szén-dioxid-kibocsátás továbbra is növekvő tendenciát mutat.

De akkor hogyan tovább?

A délután további előadásaiban többek között pénzügyi és biztonságpolitikai oldalról is megvilágították a jelenlegi és várható válságokat, válságtüneteket. A rendezvény alcímének megfelelően (Konferencia az összeomlásról) az utolsó szekciókban bemutatott lehetőségek sem a felvázolt válságok megoldásáról, hanem a várhatóan bekövetkező összeomlás lassításáról, elviselhetővé tételéről, illetve a boldogulási lehetőségekről szóltak. Ezen a vonalon mozogva Szalóczy Zsolt bemutatta a Cassee Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt. megoldáscsomagját, melyet kifejezetten vállalatok számára fejlesztettek. Ennek keretében komplex elemzés segítségével tudnak konkrét cselekvési lehetőségeket felvázolni a cégeknek.

Az egyéni adaptációs lehetőségekről Stumpf-Biró Balázs előadása szólt. Ezekről a Greendex Holnapután című rádióműsorának vendégeként is beszélt. A kollapszológus szerint egyik legfontosabb teendőnk az, hogy értelmileg és érzelmileg is megértsük a polikrízist, mely körülvesz bennünket. Ezen túl pedig amellett, hogy egyénileg is próbálunk felkészülni váratlan eseményekre – például mindig tartunk otthon némi élelmiszert és ivóvizet, vagy épp készpénzt –, elkezdünk újra közösségekbe szerveződni. Ennek a legkézzelfoghatóbb módja a szomszédság újbóli felfedezése, a körülöttünk élők közösséggé szervezése. A nap folyamán emlegetett rugalmas ellenálló képesség (reziliencia) a közösségekből tud építkezni, bármely válság esetén elsősorban a helyi közösség lehet a megtartóerő.

Mi következik ebből?

Ahogy a bevezetőben írtuk, a konferencián bemutatott forgatókönyvek némileg kilógnak a tudományos fősodorból. A kutatók és a szakemberek többsége nem fogalmaz ennyire sarkosan. És valóban: az éghajlati és az ökológiai rendszer annyira komplex, hogy változásaira – éppúgy, mint az emberi társadalom vagy gazdaság esetében – általános érvényű, konkrét állításokat nem fogalmazhatunk meg, legfeljebb egyes részterületek esetében. Ebből következően viszont a konferencia résztvevői által közös nevezőnek tekintett forgatókönyv – az összeomlás – legalább annyira valószínű, mint a mainstream forgatókönyvek. Az adatokkal alátámasztható megállapításokkal pedig kár is lenne vitatkozni. Amit viszont fontos látni, hogy a jövő a legritkább esetben a jelen tengelyének egyenes vonalú meghosszabbítása, így napjaink vészjósló valóságából a holnap eseményeire vonatkozó kizárólagos megállapításokat tenni nem szerencsés.

Ezzel együtt a nap folyamán egyértelművé válhatott a résztvevők számára, hogy az út, melyen eddig haladtunk, a továbbiakban nem lesz járható, és ha nem térünk le róla, annak borzasztó következményei lehetnek. Épp így az is nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldás keresésének intézményesített módja, a klímacsúcsok sora – legalábbis eddig – nem vezetett kézzelfogható eredményre.