Sir David Attenborough legutóbbi és minden bizonnyal utolsó filmje szeptember végén került be a Netflix virtuális videótékájába. Most, hogy este 8 után az otthoni kikapcsolódásé a főszerep, szánhatunk némi időt a környezetvédelemmel, fenntarthatósággal kapcsolatos témákra is, például egy közös családi filmnézés keretében. Ebben a műfajban ajánlom alább a világ legismertebb természetfilmesének utolsó alkotását.

Szinte hihetetlen, hogy a természetfilm műfajának egyik ikonja már 93 éves, és így elérkezett életművének záróakkordjához. Attenborough nevét senkivel sem kell megismertetni: a világ szinte minden tájára eljutottak filmjei, amelyek révén betekinthettünk a bolygó élővilágának lenyűgöző gazdagságába. Csodálatos képsorain névjegyévé vált közvetlen, megfontoltan magyarázó narrációja, úgy érezhettünk, egy kicsit mi is ott vagyunk vele a pingvinekkel szemezve, vagy a gorillák ölelésében.

Az Egy élet a bolygónkon egyszerre önéletrajzi film, természetfilm, dokumentfilm. Egy élet munkásságának összegzése, több mint 60 év világjárásának, megfigyelésének manifesztuma, szemet gyönyörködtető, szinte megható képsorokkal illusztrálva. Részben. Ez az alkotás ugyanis, ahogyan ő fogalmaz, tanúvallomás. És már ennél a rendhagyó műfaji behatárolásnál érezhetjük, hogy nem a gyerekkorunkban megszokott Attenborough-filmek montázsát kapjuk az életmű lezárásaként (bár aki követte az Our Planet sorozatot, már számíthatott erre a hangvételre).

Helyette a lenyűgöző felvételeket sokkal inkább használja fel bizonyítékául annak, amit elvesztettünk, és annak, milyen értékeket kell megőriznünk. A brit természettudós kijelenti: rendkívüli élete volt. Nagyon szerencsés, hogy még láthatta a világot vad gyönyörűségében, majd gyorsan hozzáteszi azt is, miért: ő még megélhette a világ aranykorát, részese lehetett az Édenkertnek, melyet az évszakok kiszámíthatósága tett ideálissá. Élete leforgása, azaz pusztán egy emberöltő alatt azonban a Földet mi, emberek elfoglaltuk, és ezzel egy katasztrófa felé sodortuk a világot. A katasztrófa pedig a bolygó történetének hatodik nagy kihalási hulláma lesz, ami menthetetlenül bekövetkezik, ha az előző évtizedek tempójában tesszük tönkre az élővilágot. Ezt szemlélteti a film egy-egy pontján felvillanó számláló pörgése, amely a világ népességének, a légkör szén-dioxid tartalmának és az érintetlen vadon arányának gyorsuló ütemű növekedését ábrázolja Attenborough születésétől napjainkig.

Sir David filmje mélyen a lelkiismeretünkre hat. Súlyos következtetések von le tetteink tragikus hatásáról, néhol igen hatásvadász módon. A film olyan háromnegyedénél hosszú másodpercekig kitartva nézhetjük Attenborough lesújtóan szomorú arckifejezését, ezt követően pedig drámaian sokkoló felvételek következnek, amik az én ízlésem határát inkább meghaladják, mint súrolják: magukat a mélybe vető rozmárokat ábrázoló képsorokkal sokkolják a nézőt, majd a felvételekkel egy konferencián szembesülő közönség teljesen ledöbbent, sírásba forduló arcainak közelijeivel fokozzák a film szörnyülködésbe forduló, ujjal mutogatósra váltó dramaturgiát. Számomra ez az egyébként tragédiájában is szép film mélypontja.

Ettől eltekintve az alkotóknak sok esetben sikerült frappánsan, a helyzet valódi drámáját finomabban, ötletesebben tálaló megoldásokkal előrukkolniuk. Ilyen a filmet keretező Csernobil-motívum. David Attenborough ugyanis „némi feloldásként”, mintegy megnyugtatásul azt is közli velünk, nézőkkel, hogy bármit is teszünk, a bolygó fenn fog maradni, újjáéled. Ami ugyanis élete folyamán a természetfilmes számára bizonyossá vált, az az, hogy hogy akár velünk, akár nélkülünk, de a természet élni fog. A film stábja mindennek szemléltetésére Csernobilba utazott: a film kezdetén itt találkozhatunk Attenborouhg-val, aki elmondja, hogy bár jelenleg az emberiség a csernobili atomkatasztrófát tartja talán a létezése legsúlyosabb katasztrófájának, ez azonban tévedés, ha figyelembe vesszük, hogy a Földön várhatóan bekövetkező, hatodik kihalási hullám az emberi civilizáció végét fogja jelenteni. Ám, ahogyan a film végén illusztrálják: miképpen Pripjaty városa is kiürült, úgy int nekünk is búcsút majd a világ, és ahogyan a természet visszafoglalta az üres, roskadozó panelvárost és környékét, úgy fogja a bolygó is revitalizálni önmagát – csak épp immár az emberiség részvétele nélkül.

Attenborough szerencsére végül nem hagy bennünket dagonyázni az önsajnálatban, és a film utolsó részében megoldási javaslatokkal vértezi fel a nézőt. Nem csak a vészharangot kongatja, hanem eszközöket is szeretne a kezünkbe adni, amelyekkel megállíthatjuk az önpusztítást: felvázol egy olyan jövőképet, amelyben az általunk elkövetett legnagyobb hibákat még helyrehozhatjuk. A vészjósló eseményeknek – mint az óceánok kizsigerelése a nem kordában tartott halászattal, a sarkköri jég elolvadása a károsanyagkibocsátás miatt, az esőerdők biodiverzitásának megszüntetése, helyette olajpálmák monokultúrájává silányítása – mind gátat szabhatunk. Attenborough azt állítja, még van remény, tehetünk a világ megmentéséért, aminek kulcsa a Föld visszavadítása: alkalmazzunk megújuló energiaforrásokat, jelöljünk ki halászatmentes övezetetek, állítsuk helyre az esőerdők biodiverzitását, állítsuk a vadon növelésének szolgálatába az agrárinnovációs megoldásokat.

Hogy mindezek a javaslatok mennyire reális alternatívák vagy inkább egy sokat megélt ember végtelen bizakodását tükrözik, aki egy már-már hurráoptimista utópiába ringatja magát, az rövid időn belül elválik. Sir David Attenborough elköszönése a nézőktől tehát egy búcsúzóul itthagyott figyelmeztetés, egy szép, de egyben fájó lezárása egy rendkívül különleges életútnak.