Vizet a Velencei-tóba mindenáron? – Ilyen a rossz problémakezelés

Vizet a Velencei-tóba mindenáron? – Ilyen a rossz problémakezelés
Vizet a Velencei-tóba mindenáron? – Ilyen a rossz problémakezelés

„Vigyáztál a vízre? Akkor elvesszük!” – így lehetne tömören összefoglalni, mi történt a csákvári Csíkvarsai-réttel nemrég. A területet kezelő és jól ismerő természetvédelmi szakemberek akarata és a jogszabályok ellenére egyes politikai vezetők úgy döntöttek, jobb helye van a víznek a Velencei-tóban. De mi a gond ezzel?

A Csíkvarsai-rét túlzás nélkül oázis

És hogy ma olyan, amilyen, az nem véletlen. Több évtizedes elkötelezett, tudatos munka eredménye, hogy a több száz hektáros terület ma is védett és fokozottan védett fajok sokaságának ad otthont: szaporodó-, táplálkozó- vagy épp vonuló-, telelőhelyet. Él itt haris, sárszalonka, piroslábú cankó; parlagi sasok és rétisasok mellett kígyászölyvek táplálkoznak erre; fontos kétéltű-szaporodóhely; ritka lepkék élőhelye, és számtalan különleges növényfaj – köztük több ezer tő orchidea – teszi kiemelkedően értékessé a területet. Ebben a videóban madártávlatból csodálhatjuk meg, milyen nagy kiterjedésű, sekély vízzel borított rétről van szó. Nem volt ez mindig így, legalábbis az elmúlt évszázad egy részében szándékos lecsapolásnak esett áldozatul a terület, ahogy oly sok más hazai vizes élőhely is. A Pro Vértes Közalapítvány azonban felismerte, hogy a víz elvezetése helyett a megtartására, a táji adottságoknak megfelelő gazdálkodásra van szükség ahhoz, hogy hosszú távon fennmaradhassanak a térség egyedülálló természetvédelmi és kulturális értékei. Ez a felismerés egyelőre rengeteg helyen hiányzik. A máshol fellépő vízhiányra azonban a megoldás nem az, hogy onnan vesszük el a vizet, ahol már valaki elkezdte gyűjteni!

Tavaszi naplemente a réten, előtérben a védett gyapjúsásfajaink (Eriophorum sp.) egyike.

A hazai vízgazdálkodás (fenn)tarthatatlan

A vízgazdálkodás problémáiról szóló cikkekkel lassan Dunát lehetne rekeszteni. Hazánk az elfolyó vizek országa. Ahogy a téma egyik hazai szakértője, Kajner Péter fogalmazott: „Vízgazdálkodásunk az árvizek, belvizek gyors elvezetésére van berendezkedve, a megtartás, hasznosítás nem prioritás a gyakorlatban. Többek között ennek a következménye, hogy az ország hatalmas mennyiségű vizet veszít évente, azaz szárazodik.”

Amikor még látszólag minden rendben van, talán kevésbé tűnik fel, hogy egyes vízügyi és mezőgazdasági gyakorlatok mennyire elhibázottak. Amikor viszont elkezd visszaütni társadalmunk fenntarthatatlansága, nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire rossz úton jártunk eddig is. A vízgazdálkodásnál maradva: az érkező vízmennyiség elvezetésének luxusa akkor válik igazán szembetűnővé, amikor fokozódik a vízhiány, aszályok lépnek fel. Egyszóval az éghajlatváltozás (és az egész ökológiai válság) rákényszerít arra, hogy felülvizsgáljuk az eddigi gyakorlatainkat. Az országban szerencsére nem Csákvár az egyetlen hely, ahol elkezdtek változtatni. Akadnak más példák is, azonban a nagy kép egyelőre változatlan.

Az ökológiai válság hatalmi kérdés

Az eset a vízgazdálkodási problémákon kívül még valamire rámutat: az ökológiai válság erősen hatalmi kérdés. Akinek nagyobb a hatalma, erősebben képes befolyásolni egészen különböző léptékű folyamatokat. Ebben az esetben a helyiek feje felett döntve, az ő akaratuk ellenére hoztak meg egy döntést, amelybe az érintetteknek vajmi kevés beleszólásuk volt. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert gyakori, hogy a helyi viszonyokat kevésbé jól ismerő, távoli pozíciókban lévő döntéshozók tudáshiányukból is fakadóan rossz döntést hoznak. Ráadásul fokozottan védett területről beszélünk, és ahogy a területet kezelő Pro Vértes Közalapítvány vezetője, Viszló Levente elmondta, mindez szembement a törvényekben lefektetett vízhasználati prioritásokkal. A vízgazdálkodási törvény alapján a vízhasználatnak megvan a fontossági sorrendje: a legfontosabbak a „létfenntartási ivás- és közegészségügyi, katasztrófa-elhárítási” célú vízigények; ezután következnek a természetvédelmi célúak, megelőzve a prioritási sorrendben utolsó „egyéb (így például sport, rekreációs, üdülési, fürdési, idegenforgalmi célú)” vízigényeket.

A Csíkvarsai-réten értékőrző gazdálkodás folyik, többek között magyar szürkemarhákkal legeltetik a területet.

Itt sokat árt, de ott keveset segít

A történethez ráadásul hozzátartozik, hogy a Csíkvarsai-rét, ahogy a neve is mutatja,  nedves rét, de nem mély tó. Bár nagy kiterjedésben borította víz, ez nem volt igazán mély, így a teljes vízmennyiség is elenyésző volt a Velencei-tóéhoz képest. Ebből az következik, hogy miközben Csákvárról nagyon hiányzik az elvezetett víz, a Velencei-tó alacsony vízszintjéhez szinte semmit sem tesz hozzá. Persze sok kicsi sokra megy, mondhatnánk. De ehhez sok kisebb élőhely feláldozására lenne szükség, ami megint csak problémás.

A védett vérfű-hangyaboglárka a Csíkvarsai-rét ritka lepkéinek egyike.

A valódi problémakezelés nem problémaáthelyezés!

Érdemes arra törekedni, hogy a rövid távú szempontok alapján történő tűzoltás helyett a problémák gyökerével kezdjünk valamit. Ez általános igazság ökológiai válság (és más komplex problémák) esetén. Ha nem próbálunk ránézni a teljes képre, könnyen hozhatunk olyan döntéseket, amelyek látszólag megoldanak egy problémát, de valójában csak máshová helyezik át. Legrosszabb esetben pedig egy döntés nemcsak nem segít, hanem súlyosbítja a helyzetet. Az, hogy egy bizonyos víztömeget ilyen módon leengedtek a Csíkvarsai-rétről, nagy hiba volt. Bízzunk benne, hogy nem ismétlődik meg! (Egyébként a Velencei-tónak nem feltétlenül árt az alacsony vízszint.)

Ha érdemben fel akarunk lépni a vízhiány ellen, akkor vízmegtartásra van szükség. Minél nagyobb területeken, ökologikus módon. A vizet az élő tájban (és a talajban) kell megtartanunk, nem betontározókban!

search icon