A legújabb kutatások szerint a Római Birodalom összeomlásában, sőt, még a kereszténység elterjedésében jelentős szerepe lehetett az éghajlatváltozásnak is.
Ma sem tudjuk pontosan, mi okozta Róma vesztét. Alexander Demandt 1984-ben 210 különböző elméletet sorolt fel arról, hogy mi okozta az „ezeréves birodalom” bukását. Még ma is álló impozáns épületei, mérnöki csodái, minden más haderőnél nagyobb és erősebb hadserege mellett az egykor a lakott világ népességének nagyjából negyedét a fennhatósága alatt viszonylagos békében tudó Róma bukását a kortársak elképzelni sem tudták.A birodalom mégis összeomlott, és egyesek a nyugati rész „bukásának” dátumától számítják az ókor végét, a középkor kezdetét is.
A bevett elmélet szerint külső támadások és belső feszültség együttesen okozta a császárság vesztét nyugaton, ám a koronavírus-járvány árnyékában bátran megkockáztatható az a felvetés, hogy a klímaváltozásnak és a járványoknak az ókorban világtörténelem-formáló jelentősége volt, melyre eddig a megérdemeltnél jóval kevesebb figyelmet fordítottunk.
Róma még „bukásakor” is hatalmas városnak számított, míg 476 után egy húszezres várossá apadt. Az akkori teljes népesség a Colosseum felét se töltötte volna meg.
Hogy mi vezetett idáig? Ezt a kérdést segít megválaszolni a történelem társtárstudománnyá felzárkózott paleoklimatológia és paleoepidemológia, melyek szintén egy új tudományág, a paleoradiológia eredményeire támaszkodnak. Ezek együttesen képesek új megvilágításba helyezni akár még Róma bukásának és a kereszténység elterjedésének kérdését is.
Felvethető, hogy a rómaiak maguk is felelősek voltak az éghajlat elromlásában; több százezer négyzetkilométer erdőt vágtak ki a birodalom területén belül az állandó építkezésekre, fegyverekre, hajókra nyersanyagul. A rómaiak pontosan olyan büszkén irtották ki az erdőiket, mint ahogy csapolták le a mocsarakat; úgy hitték, ezzel is a civilizációt terjesztik. A környezetszennyezést a grönlandi jégmagok kilencvenes évekbeli vizsgálata is igazolta: a levegő nehézfém-szennyezettsége az ókori római gazdaság csúcskorszakában, vagyis a Krisztus utáni I–II. században akkora mértékű volt, mint az első ipari forradalom idején.
Az már nagyjából tudományos közhely, hogy a bukást megelőző időkben keletről nyugat felé megindult népvándorlás elsődleges kiváltó oka a klímaváltozás volt. Földünk éghajlata ugyanis saját magától, emberi behatás nélkül is változik: elsődleges oka a Föld tengelyferdeségének, a Föld Naptól való távolságának (a Nap körüli ellipszisének excentritásának), illetve precessziójának változása. (Ezeket összefoglaló néven Milanković-ciklusoknak nevezzük.)
Tudjuk, hogy
a Római Birodalom felemelkedése és fénykora pont akkor következett be, amikor a földi klímában egy, az emberi életfeltételek szempontjából optimális időszak következett be.
Ezt úgy is hívják, hogy római kori optimum: nagyjából Kr. e. 250-től Kr. u. 400-ig tartott. Ez az időszak tényleg rendkívül kedvező volt az akkori emberek számára. A népvándorlási időszak kezdetekor még bort lehetett termelni Londiniumban (a mai Londonban), idősebb Plinius római történész egy megjegyzéséből pedig tudjuk, hogy a hegyek lankáin még megtermett a búza.
Amint ennek az optimális időszaknak vége lett, a romló klíma miatt gyengébb termés miatt éhező és a keletről érkező nomád támadások kettős szorongatásában lévő germánok törzsszövetségbe szerveződtek, és egyre komolyabb fenyegetést jelentettek a birodalom számára – míg végül 378-ban a vizigótok a hadrianopolisi csatában döntő vereséget mértek a római erőkre.
Ezután már csak a birodalom „hattyúdala” zajlott a következő évtizedekben, Róma sosem nyerte már vissza régi fényét és erejét, pusztító betegségek is tizedelték a lakosságot – ezek előfutárai voltak a nagy középkori járványoknak.
(Forrás: hang.hu – Kép: pexels.com)
