A szokatlan időjárás globális jelenségeit először az 1960-as években lehetett igazán észlelni, de a klímaváltozás és a fosszilis energiahordozók használata között összefüggést látó tudósokat elutasították, a végzet prófétáinak tartották őket.
Az első tudós, aki az Egyesült Államok kongresszusát az éghajlati válságról tájékoztatta, Roger Revelle volt. Bár 1957-es állításai néhány éven belül igazolást nyertek, a klímaváltozás megfékezését célzó érdemi cselekvésre még hosszú évtizedeket kellett várni. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) klimatológiai kutatásról készített tanulmányában 1974 augusztusában már drámai diagnózist közölt. A jelentés egy olyan új korszak beköszöntére figyelmeztetett, amely szokatlan időjárást, politikai nyugtalanságot és egyebek mellett tömeges elvándorlást hoz magával, ami aztán tovább fokozza a politikai instabilitást – idézi fel a témában a közelmúltban megjelent érdekes, új könyv (Our Biggest Experiment: An Epic History of the Climate Crisis) szerzője, Alice Bell.
Klíma és politika
Az ügynökség szerint az új korszak nem szükségszerűen jár emelkedő hőmérséklettel. Akkoriban a tudományos megnyilatkozások globális lehűlésre és közelgő jégkorszakra éppúgy hivatkoztak, mint felmelegedésre. Elsősorban nem is az átlaghőmérséklet változásának iránya, sokkal inkább a várható politikai következmények érdekelték és aggasztották őket.
Az 1970-es években ugyanis már ismert tény volt, hogy a 14. és a 19. század közötti, hideghullámok sorával járó, kis jégkorszaknak nevezett időszak nemcsak szárazsághoz és éhínséghez, hanem háborúk kirobbanásához is hozzájárulhatott. És ezt az új klímaváltozással kapcsolatban sem lehetett kizárni.
Nem akarunk szembenézni vele?
A mostani klímaváltozás 1960-ban kezdődött, de eleinte senki, még maguk a klimatológusok sem ismerték el – áll a CIA jelentésében. Az 1960-as évek elején a szovjet és az indiai mezőgazdaságban tapasztalt rossz termést a szokásos, szerencsétlen időjárásnak tulajdonították. India gabonát vásárolt az Egyesült Államoktól, a szovjetek pedig az állatállomány jelentős részének leölésével igyekeztek reagálni a terményhiányra. Nyikita Hruscsov pártfőtitkárt, a minisztertanács elnökét pedig csendben leváltották. A világ azonban ignorálta a figyelmeztetést, noha közben a szokatlan időjárási jelenségek is folytatódtak, amit a nyugat-afrikai szubszaharai országok éreztek meg igazán – írja a CIA jelentése, amely szerint a klímaváltozás okozta szenvedést más küzdelmek leplezték el, vagy a világ gazdagabb részei nem fordítottak rá kellő figyelmet.
Az egész világ megérezte
Amint a klímaváltozás hatásai a világ más részein is érezhetővé váltak, az 1970-es évek elején sorra születtek a szárazságról, rossz termésről és áradásokról szóló jelentések egyebek mellett Burmában, Pakisztánban, Észak-Koreában, Costa Ricában, Hondurasban, Japánban, Manilában, Ecuadorban, a Szovjetunióban, Kínában, Indiában és az Egyesült Államokban. Az eseményeket csak kevés ember látta egy összefüggő folyamat részeként, és a tovább íródó történet teljes megértése még ma is várat magára, vagy nem akarunk szembenézni vele – fogalmaz a jelentés.
Persze néhány tudós, újság és televízió már akkor is foglalkozott a témával – legalábbis egy ideig –, sőt, még Lyndon Johnson, az Egyesült Államok akkori elnöke is említette egy beszédében 1965-ben. Az idézett CIA-jelentés megjelenése előtt pár hónappal Henry Kissinger, amerikai külügyminiszter azzal a felhívással fordult az ENSZ-hez, hogy hívja segítségül a tudományt azoknak a problémáknak a megoldásában, amelyek előidézésében is szerepet játszott. Fő aggálya a legszegényebb nemzeteket a monszun övben és talán az egész világon fenyegető lehetséges éghajlati változás volt.
Felhívni a figyelmet vagy kerülni a reflektorfényt?
A klímaváltozás egyértelműen nem kapott megfelelő figyelmet, így a témával kapcsolatos diskurzus nem vált eléggé sürgőssé. Jelentősebb közfelháborodás nem volt észlelhető, és senki nem is próbált meg ilyet generálni. Abban az időben a fosszilis energiahordozók égetésének kérdése sokkal inkább az árrobbanással és üzemanyaghiánnyal járó olajválság, mintsem a világ távoli vidékeit sújtó éhínség problémája kapcsán foglalkoztatta a nyugati világ közvéleményét.
A klímaválság akkor még igencsak távolinak tűnt. Remélhető volt, hogy az olajhiány és a szokatlan időjárás kombinációja változásokat eredményez. Az energia- és klímaszakértők bíztak abban, hogy a válság elég húsba vágó ahhoz, hogy cselekvésre ösztönözzön, mielőtt a helyzet túlságosan súlyossá válna.
A jó tudós nem drámázik
De a probléma és a felvetés élét a tudományos közösségen belül is igyekeztek elvenni. Jól mutatják ezt azok a kritikák, amelyeket az akkor még ifjú klímamodellezőnek, a Columbia Egyetem végzős hallgatójának, Stephen Schneidernek a témában 1976-ban kiadott könyve (The Genesis Strategy) váltott ki. A később a Stanford Egyetem professzoraként, számos amerikai elnök tanácsadójaként és az ENSZ szakértőjeként is tevékenykedő legendás klímatudós könyve közérthetően igyekezett bemutatni a klímaváltozás veszélyét. Schneider fontosnak érezte, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. A művet, illetve a tudományos életben általánosságban is újszerűnek ható megközelítést azonban számos éles támadás érte.
Ezek közül is az egyik legkeményebbet Helmut Landsbergtől, az amerikai kormányzat időjárási hivatalát (National Weather Service) igazgató elismert és befolyásos klimatológustól. Landsberg mindenekelőtt aktivista szelleméért kárhoztatta a művet, mivel szerinte a klímatudósnak távol kell maradnia a nyilvánosság reflektorfényétől, amely – különösen a klímamodellezés bizonytalanságai folytán – veszélyezteti a klimatológusok hitelességét. A klímaügy megismertetését a közvéleménnyel nem támogatták a „jó tudósok” magatartására vonatkozó kulturális normák sem, amelyek szerint egy jó tudós kerüli mindazt, ami távolról is drámaszagú. A globális felmelegedés kockázatainak felelős kommunikálásával kapcsolatban egyébként a mai napig nincs egyetértés a tudományos közösségen belül sem.
Már negyven éve létezik a forgatókönyv
A változás azonban közeledett. Az 1970-es évek vége felé egyre több tudományosan megalapozott előrejelzés vetítette előre a klímaváltozás fokozódását. A fosszilis üzemanyagok égetése révén fokozódó globális felmelegedés fenyegetése elleni fellépés egyik korai tudományos szószólója Gordon J. F. MacDonald, amerikai geofizikus és környezettudós volt. 1968-as esszéjében olyan jövőt vázolt fel, amelyben az emberiségnek a nukleáris háború veszélyét ugyan sikerült kiküszöbölnie, ám ehelyett az időjárást változtatta fegyverré.
MacDonald részt vett a Jason projektben is, amelynek keretében tudóstársaival a klímaváltozást modellezték, és az Egyesült Államok kormányának adtak tanácsokat a nyilvánosság teljes kizárásával. Az 1977 és 1978 nyarán végzett munkájuk tanulsága egybecsengett a korábban publikáltakkal: a Föld klímája melegszik. A jelentés ellenőrzésében más elnöki tanácsadók és tudósok mellett két vezető klímamodellező is részt vett. James Hansen, a New York-i Columbia Egyetemnek és a NASA Goddard Űrkutatási Intézetének kutatója, valamint Syukoro Manabe, a Princeton Egyetem Geofizikai folyadékdinamikai laboratóriumának kutatója két, részletekben rendkívül gazdag klímamodellt dolgozott ki.
A Föld melegszik, a cselekvés késlekedik
A két modell kissé eltérő figyelmeztetéseket adott a jövővel kapcsolatban, így a csapat gyakorlatilag átlagolta az eredményeket. Ezek alapján arra jutottak, hogy a Föld átlaghőmérséklete a következő száz évben (vagyis körülbelül a 2070-es évtized végéig) mintegy 3 fokkal melegedhet fel, plusz–mínusz 50 százalék: tehát 1,5–4 fokkal. Ez az előrejelzés nagy vonalakban ma is érvényesnek tekinthető, azzal a kiegészítéssel, hogy a felmelegedés 1,5 fokban való korlátozásának egyre kisebb az esélye.
Kapcsolódó bejegyzések
ENSZ jelentés: fokozódott a kíméletlen klímaváltozás 2020-ban
Az ENSZ Meteorológiai Világszervezet (WMO) hétfőn tette közzé friss jelentését, mely szerint a tavalyi volt az egyik legmelegebb év a feljegyzések kezdete óta, az üvegházhatású gázok koncentrációja pedig a koronavírus-járvány miatti gazdasági korlátozások ellenére is tovább emelkedett.
Több mint 40 évvel ezelőtt tehát már adott volt az az elvi nézőpont, amely alapján azonnali intézkedéseket lehetett volna kezdeményezni a súlyosabb válság megelőzése érdekében. Mint tudjuk, ez nem így lett, és a 20. század utolsó harmadában a klímaügyhöz való viszonyulást legalább annyira a késlekedés, mint az aggodalom jellemezte. Nem utolsósorban azért, mert az új technológiákkal, tudományágakkal és megközelítésekkel szemben általában jellemző bizalmatlanság mellett egy olyan tényező is felmerült, amellyel a CIA politikai elemzői sem számoltak, a fosszilisenergia-ipar ugyanis visszavágott.
Ezzel a témával egy következő cikkben foglalkozunk bővebben.
(fotó: University of California / United Nations Photo / canva.com)
